KOLARICS ZOLTÁN

TÓTH ESZTER

A fekete-fehér bohóc

            Forró júliusi nap volt, amikor egy hatalmas vándorcirkusz érkezett a városba. Soha ekkora tömeg és ennyi állatfaj nem gyűlt még össze itt, mint aznap. Egy hatalmas, piros és kék csíkokkal festett sátor alatt volt, a számtalan padból álló nézőtér. Középen egy óriás homokkal terített színpad. Az emberek gyűltek! Egyre több ember és egyre hangosabb zaj, amit érezni lehetett. Estefelé kezdődtek el a produkciók. Egy nő lépett ki, fején egy hatalmas tollal díszített kalap és ruhája is elég hiányos. Mindent kitett, amit nem szégyellt. Majd behívott egy hatalmas szürke elefántot. Két szeme között és ormányán végig hasonlóan a nőhöz, egy ékszer lógott. Színes kövekből kirakva, csillogott. A nézőtéren, a családok egyszerre kezdtek tapsviharba, amikor a hatalmas állat, különlegesebbnél, különlegesebb mutatványokat hajtott végre. A gyerekek fel és leugráltak örömükben és izgatottságukban. A középső szektor egyik padján, egy kisebb család foglalt helyet. Egy kisfiú, szép és tiszta ruhában, szorosan édesanyja mellett, apjától eltávolodva, csendben nézte a produkciókat. A neve Ádám! Néha mosolyt lehetett látni arcán, de közel sem olyan vidáman és nyitottan szórakozott a látottakon, mint gyermektársai. Apjára szegezte tekintetét.

            - Apa! Apa! Az elefánt, hogyan képes arra, hogy két lábon álljon? Én azt hittem, ők nem tudnak ilyet! – jelentette ki.

Ádám várta a választ, de nem kapott. Édesapja csak izgatottan nézte a karján lévő órát, majd a felső zsebében lévő telefonját nyomkodta. A kisfiú csalódottan hajtotta le fejét, amire anyja megsimította homlokát és ő válaszolt.

            - Ádám! Tudod, ezek az állatok arra vannak beidomítva, hogy meg tudjanak csinálni olyan mozdulatokat, amiket egy átlagos elefánt nem! Ezért szenzáció! Ezért érdekes!

            - Nézd anya! Most lemennek! Egy tigris és egy bácsi megy mellette! Hogyan nem harapja meg őt? Nem fél, hogy megeszi? – érdeklődött fia, ismét.

            - A bácsit szereti az a tigris! Tudja, nem kell tőle félnie és így az állat sem fogja bántani! Nem érzi a veszélyt! – válaszolta anyja, Anna.

            A férfi és a tigris, váltva a produkciókat, egyre nagyobb sikert arattak. Már lassan vége az egész estét betöltő bemutatónak. Az utolsó produkció, egy bohóc. A régi, megszokott és kihagyhatatlan bohóc! Besétált lassú léptekkel, kezében több kisebb labdával és úgy állt meg ott, egy felöltözött, kifestett férfi a sátorban lévő színpad közepén. A gyerekek hirtelen hatalmas tapsban és sikítozásban törtek ki, míg a felnőttek inkább közönyösen és kissé felháborodva néztek le a bohócra! Elkezdte műsorát. A labdákat egymás után dobta fel a levegőbe és kapta el, úgy, hogy egy sem esett le a földre. Minden mozdulata magabiztos és megszokott volt. Mosollyal az arcán a következőkben a varázslás gyönyörű művészetét mutatta be a jelenlevőknek. Szokásosan elővett egy üres kalapot és egy fehér nyuszit húzott ki belőle. Hatalmas tapssal és gyermeki mosollyal övezve búcsúzott, aznap este.

Ádám és szülei a kocsijukban ültek és hazafelé tartottak. Csend volt, senki nem szólt. Apja mereven az utat nézte. Hirtelen a csendet megtörve szólalt meg.

- Milyen egy értelmetlen műsor volt ez!

- Kérlek, Ádámnak nagyon tetszett! Ne beszélj így! – reagált Anna.

- Mondd azt, hogy szerinted volt színvonala! Még egy rendes bohócot sem tudtak betenni!

- A bohóc szerintem kitűnően tette a dolgát! Egyszer sem rontotta el a produkcióját! A labdák, a varázslás, minden rendben volt!

- Ugyan már, Anna! Neked sem kell védeni! Te sem vagy olyan ostoba, hogy ne értsd a művészetet! Biztosan a cirkusznak is van művészete! Még normálisan sem tudott felöltözni! Fekete és fehér csíkos ruhában. Az arca is, csak arról árulkodott, milyen szürke lesz a műsora! – válaszolta kissé dühösen, majd erősebben szorította a kormányt és elhallgatott.

A kis Adám furcsán hallgatta végig az előbb hallottakat. Előre nézett apjára, de nem szólalt meg. Számtalan gondolat és ellenérv jutott eszébe, de semmi nem vitte rá, hogy kinyissa száját. Aznap este, csendesen és mélán hunyta le szemeit. Még hónapokig eszébe jutott, miért látta az általa színesnek látszó bohócot apja, feketén és fehéren.

Huszonöt év telt el! Adám fess férfi és éppoly sikeres üzletember lett, mint édesapja volt. Oldalán egy gyönyörű feleség, és egy hat éves kisfiú. Sokszor volt távol. Idejét különböző kultúrájú országokban töltötte, ahol csak az üzlettel foglalkozott. Amikor egy, szeptemberi napon hazatért családjához, szomorúan látta, hogy fia nem szól hozzá. Feleségéhez fordulva érdeklődött, vajon mi lehet az oka ennek. Nem válaszolt, csak nézte őt.

- Mondd már szívem! Mégis mi rosszat tettem, hogy a fiam nem szól hozzám, és hogy te sem? – érdeklődött.

- Tényleg nem érted? Számold már meg egy évben, hány napot töltesz itthon velünk? Kérlek Adám, ő még csak egy gyerek, akinek szüksége lenne az apjára, de sose találja itthon!

- A kedvetekért dolgozom ennyit! Mindent megteszek, hogy jó életetek legyen! – válaszolta a férfi mentegetőzve.

- Kérlek szívem, a jó élet nem csak a pénzről szól! Azt szeretném, hogy mellettem legyél és biztos vagyok benne, hogy a fiad is csak ezt az egyet akarja!

- Mégis mit tudnék tenni, hogy ne érezzétek magatokat elhanyagoltan, de a munkám is elvégezzem?

- Ha tényleg nem érzed, akkor nem is értem, miért kellene egyáltalán tenned valamit!

- Ugyan, ez csak egy kérdés volt! – reagált gúnyosan Adám, mire felesége lassította lépteit, majd férjére nézett.             

- Lesz egy cirkusz a hétvégén a városban. Utoljára nagyon régen voltak, egy igazi cirkusz! Szeretne elmenni oda! Vidd el!

- De…- kezdte el, majd hirtelen visszafogta szavait, és lehajtotta fejét – Elviszem! Most hol van?

- A szobájában! Hol máshol lenne?

Adám felment fiához. Kopogás után semmi választ nem lehetett hallani. De most nem adta fel, még háromszor próbálta meg, majd benyitott. A fia az ágya előtt ült és egy ócska, régi kis autót tartott kezében. Mellé ült. A fiú kicsit meglepődött.

Megígérte neki, hogy hétvégén együtt indulnak el a híres cirkuszba és egész nap ketten is maradnak. Igazi apa-fiú napot ígért.

Azon a szombaton a fiú már korán reggel ébren volt. A műsör csak délután kezdődött, ő mégis izgatottan és felöltözve járkált a házban. Adám is lejött az emeletről és fiát kézen fogva elindultak. Egy régi sportpálya helyén került megrendezésre a nagy cirkusz. A sátrat már állították és számtalan gyermeki vidám, és izgatott arcot lehetett látni. A pályán körbe-körbefutottak a kicsik, ahova Adám fia is beállt. A férfi közben körbe nézett. Távolról, de megpillantotta a délután folyamán fellépőket. A kalapos nő, a sok tollal! A tigrissel lévő idomárt, a sok zsonglőrt és végül a bohócot! Gondolatai önmaga gyermekkorába repítették vissza. Akkor megfordult a bohóc, arcát látta, semmit nem változott. Mintha az idő ezen az emberen nem telt volna el! Adám szája nyitva maradt, és nem tudott szólni! Fia nagy mosollyal állt meg mellette és szorította meg kezét.

- Apa! Apa! Nézd, már ott vannak az állatok! Láttál már ekkora tigrist valaha? – érdeklődött.

- Igen fiam, egyszer már láttam!

- Te miért nem mosolyogsz? – kérdezte újra, gyermeki egyszerű szemléletével.

- Látod azt a bohócot? Feketében és fehérben? Pont erre néz? – nézett kíváncsian fiára Adám.

            - Te olyan vicces vagy ma! Itt nincsen ilyen bohóc! – válaszolta nevetve, majd elengedte kezét és a többi korabeli fiúhoz futott.

            A férfi kíváncsian nézett körül, majd egy pillanat alatt elvesztette a tekintetével mindeddig követett bohócot. Eltűnt, mintha tényleg nem lett volna ott, ahogyan fia mondta neki. Utána eljött az öt óra! Megkezdődött, minden ugyanabban a sorrendben, mint huszonöt évvel ezelőtt, azon a bizonyos napon, amikor úgy érezte apját végleg elvesztette. Először jött a kalapos nő, majd az elefántok. A tigris és a mellette mindig bátran lépkedő férfi. Adamnek, fia sorra tette fel az izgatott kérdéseit, amire ő néha tudta a választ, néha nem. Mégis gondolataiban, a saját gyermekkora játszódott le újra és újra. Majd kilépett a bohóc. A gyerekek örömteli sikítozásban és nagy lázban törtek ki. Mindenki tapsolt. A férfi körülnézett. Csodálkozva látta azt, amit akkor is, azon a napon. A gyerekek vidámságát és a felnőttek elképedését, csodálkozását. Majd ő is ránézett a bohócra. Szája nyitva maradt! Fia felé fordult.

            - Apa! Miért nem nevetsz? Neked nem tetszik? – kérdezte.

            - De fiam! Mondd csak, milyen ruhában van ez a bohóc? – érdeklődött.

            - Miért kérdezel ilyeneket? Te is látod, nem? Annyira vicces apa, olyan jó, hogy eljöttünk! – mondta fia, majd átölelte.

            - Bizony, nagyon jó, hogy eljöttünk! – válaszolta.

Adám könnyes szemmel kezdett el, gondolkozni rajta. Végre megértette, miért is látta apja akkor ezt a számára vicces és színes bohócot, feketén és fehéren. És most szomorúan, magába fordulva, kezdte el sejteni miért látja ő is ugyanazt a bohócot feketén és fehéren, amit drága fia, minden színben pompázónak! Sóhajtott egy nagyot, megcsókolta fia homlokát, majd erősen átölelte! Elmosolyodott és szíve őszinte megbánásával nézte tovább a produkciót.

 Anna

Kedves Édesapám!

 Még sohasem írtam Neked levelet. Talán azért , mert  mindig éreztem , hogy mellettem vagy , s bár furcsán hangzik ,tanácsokat is adsz. Bátran fordulhattam hozzád , elmondhattam minden titkomat , Te megértettél . s ezzel segítettél .
A fizikai nemlétedet lassan elfogadtam ,tudtam ,hogy vagy ,de néha az is világossá vált ,hogy mégsem érhetlek el.
Ilyen vívódások közt teltek el serdülőkorom évei,de amiről írni akarok, azt még nem mondtam el Neked ,pedig sok mindenről meséltem .
Tizenkét évesen láttam ,amint összekulcsolt kézzel fekszel , s mégcsak nem is mosolyogsz.
Körülötted kardvirág-koszorúk, csokrok pompáztak. Feketébe öltözött asszonyok , férfiak jöttek , megnéztek , leültek ,vagy továbbálltak.
Nagyon furcsálltam , hogy miért beszélnek hozzád , amikor Te nem válaszolsz.
Többet nem fogsz jókedvűen nevetni -mondta az egyik.
Nem is értem , hogyan történhetett , olyan életvidám ,erős férfi voltál! -tette hozzá a másik.
Majd édesanyámhoz fordultak : Meglátod , nagyon fog hiányozni ! De ne sírj ,a Jóisten megsegít.Édesanyám ettől még hangosabb sírásba kezdett , mintha nem is hitte volna a próféciát.
Nekem is elmondták , hogy nem lesz többé édesapám , de jó ,hogy van édesanyám. Ezt én is tudtam , de amikor megerősítették bennem ezt a kegyetlen igazságot , hangosan felzokogtam. Erre összesúgtak , s elvittek keresztanyámékhoz a szomszédba.
Képzeld el , ezentúl már semmire sem emlékszem .Még a temetésedre sem , csak a torra , amikor az udvarban egy hosszú terített asztal mellett nagyon sokan ültek : ettek, ittak , s halkan beszélgettek. Nem tudom miről beszélhettek , de úgy gondolom vidám dolgokról , mert egy idő után Mihály bácsi mindenki megrökönyödésére  énekelni kezdett.
Meg is járta ,mert kivezették az udvarból.
Akkor igazságtalannak találtam ezt a magatartást ,hiszen Te is szerettél énekelni , ha hallod biztosan nem haragszol rá.
Amikor ezt el is mondtam ,meglepődve néztek rám , csak nagyanyám mosolyodott el , megsimogatott , s megmagyarázták , hogy nem illik .
Nagyon összezavarodtam , már nem tudtam ,hogyan viselkedjem .
Akkor is tudtam , és most is , amikor írom a levelet , hogy nem haltál meg .
Emlékezel , hogyan búcsúztál el ? Besegítettek a mentőbe ,  megcsókoltál , felsóhajtottál :
Mi lesz veled ,te gyermek?
Akkor nem is értettem az aggodalmadat , most bevallhatom , de most tudom  , mire gondolhattál . Ha nagyon szomorú vagyok  ,eszembe jutnak a szavaid , s mindig elsírom magam. Most is ,miközben írom a levelet.
Ma sem értem , honnan sejthetted ,hogy lesznek gondjaim! Vagy csak kíváncsiság volt?
Látom , amint  nevetsz . Érzem a kezed melegét a homlokomon ,s ismét erősnek érzem magam ,mint mindig , miután Veled beszélgetek.
Mégis jobb lenne , ha én is megfoghatnám a kezed !

Boda Zsófia Borbála, Buksi

Anyai ölelés

Édesanyám két tenyere,
Számomra oly különleges,
Hisz ő még, rendesen bal kezes.

Megérinti arcomat,
Csodálatos mikor simogat,
Jelzi, így világa, befogad.

Gyönyörű vonalak a tenyerén,
Két kezén jelzi, fiatalos még,
Számomra oly meleg, mit felolvaszt az a jég.

Anyám karja átölel,
Simogat, húz magához keble,
Mondja is, mily nagyon szeretlek: Tégedet.

Anyám két keze

Két fáradt tenyér,
Mi érint, a kéz,
Mindig jót ígér,
Felejti szenvedést.

Szorgalmas,
Ez a két kar,
Örökkön, örökké,
Fáradhatatlan.

Rengeteget dolgozó,
Mindig munkálkodó,
Esténként simogató,
Ringató s altató.

Anyák napi kép

Gyermek az udvaron,
Szép tavaszi napon,
Derűtől arca ragyog,
Vers a fejében, madár dalol.

Már kora délelőtt,
Nem esik az eső,
Az égen kis bárányfelhő,
Legszebb a májusi idő.

A gyermek lábujjhegyen csenget,
Édesanyja kérdi: Mi volt ez?
Válasza néma, mi titkot fed.
Csengő megint szól. Anyám gyere!

Ülnek egymás padon egymás mellett,
Mint huzalon a verebek,
Még hallgatnak épp mindketten,
Persze így telik el hét perc.

Gyermek feláll, s verset szaval,
Rímekkel teli dallammal,
Szempár figyeli, boldogan,
És ajka mosolyra fakad.

Ketten kertben eme pár most,
Ünnepli az Anyák napot,
Édesanya szülötte csókol arcot,
Csodás májusi Nap csakúgy felragyog.

Ha arcodra nézek

Amikor megláttalak,
Riadtan zokogtad magad az életbe.
Feszülten néztem fájdalmaim hevében,
Mázos tested minden szegletét.
Egy másodperc, az ott épp elég.
Hogy magamba temessem síró örömöm.
Ne felejtsem soha el,
Miképp változott meg az életem.
Mert azt kaptam tőled,
Mit szavak s ábrándok,
Egyikese bírna el.
Azt a csöpp életed, ártatlan lényed,
Amit ma kezem ringat el.
Mellyel simítom arcod, mikor aludni térsz.
S pilláidon keresztül látom álmod, minden szépségét.
Ha betegen elhagyva tehetetlen látlak,
Hirtelen lelkem valami maró érzés tépi szét.
Mely nem bírja, ha látja,
Hogy tehetetlen a szív.
S mikor arcod ragyog, mint gyémánt a foglaltban
Csak nézlek, míg a szem lát egyetlen barázdát.
Egy ráncot, mélyen, szádon terülni szét.
Mely a részem, mint kezed, szemed,hibáid, s erényed.
Míg csak a lét vezet,
Gyermekem te mutattad meg mi a szeretet.
Te tanítasz mit tán nekem kéne,
De elfejteni így nem tudom.
Több vagy te minden szónál,
S létem átöleli létedet.
Mert nélkülem te nem vagy gyermek,
De én se lennék anya nélküled.

Anyának..

Emőke jó asszony volt egyetlen lánya szeme fénye. Mondhatni életének a biztos jó. Szeretett volna még egy gyermeket. Sokat gondolkodott rajta. Nap, mint nap végiggondolta milyen lenne. Eltervezte milyen színű lesz a szoba. Minden szegletét.  Milyen ruhákat vesz, mekkora szeretettel fogja ölelni. Tervezte minden hajszálát és körme hosszát. Apró kis lábát. Nem volt nap hogy ne gondolt volna rá. Majd egy nap  , furcsán érezte magát és természetesen alig  várta ,hogy tesztet csinálva megnézhesse valóra vált- e az álma. Szemének nem hitt. Na nem a  látásával volt baj inkább a könny tengerrel ami örömében elárasztotta. De nyugodt lett és elégedett. Tudta testvére lesz lányának, annyi gondolkodás és álom valóra válik. De most jön a leghosszabb idő a világon, az a 9 hónap. Vagyis abból amennyi még vissza volt. Az örömbe érzett valami kis szorongást. Hiszen amit nehezen szerez, meg valaki azt igyekszik mindennél jobban óvni. Pedig az álmokat nem szabad. Mert olyan ez, mint mikor a markunkba vizet teszünk és összeszorítjuk azt.  Kifolyik az ujjaink közül.  Sajnos vele is így történt. A magzat felszívódott, mint ha sose lett volna. Csak a test emlékezett és édesanya szíve.  Nem tudta elhinni, hogy előröl kezdődik. Megint görcsös számolgatások. Mikor jön a peteérés.  Már előre is belefáradt. Nem is beszélve a tudatról, hogy a magzat elhagyta őt.  Kérdéseket tett fel magának. Miért? Mit csináltam rosszul? Nem akart engem?  Lányával beszélgettek róla, nem volt tabu. De nem látta be a nyílván valót. Elfelejtett hinni az életben. Megkérdőjelezte, hogy minden rendben lesz. A hit nem görcsös. Nem szorít, inkább felemel. Hisz ott volt az a szép kislány miből is gondolta, hogy majd kapaszkodni kell az illúzióba. Mi még kezébe sincs. Volt már egy valóság. Talán nem volt felkészülve, hogy egy új legyen. Nem volt szabad, hogy úgy legyen, mert akkor talán sok minden másként alakul. De ő szorította a buborékot. Mérlegelni az életet, hogy miről is szól nehéz. Meglátni azt, hogy többé és jobbá tehetjük. Hogy fejlődnünk kell folyamatosan, mint emberek, és mint szülők. Mert ez így van rendjén. Nem az a felelősségünk hogy kifessük a szobát és ruhákat vegyünk. Hanem megtanítani kis madárkáink repülni. Ne legyen félreértve, ő jó anya. De lehet, hogy a következőhöz kell valami plusz. Valamiben másnak lenni. Mert ha a tükörbe nézett egy kissé gömbölyded nőt látott. Nem tetszett magának. Ne szerette, ha érte piszkálják. Talán ez volt a gond. Hisz első gyermeke születése előtt magabiztos dögös csaj volt. Aki aztán nem tűrt túl sok ellentmondást. De nehézzé vált a tükör mikor már a teste megváltozott. Nem kezelte jól, hogy nem az, az arc néz rá a tükörbe. Pedig ez fontos. Mert gyermekeink tőlünk vesznek példát. Olyannak látják majd magukat amilyennek mi magunkat. Szerencsére volt neki egy jó barátnője, aki bár messziről, de mindig mellette állt. Egyik nap egy különös üzenetet küldött neki:
„Anya!
Tudom, hogy elhagytalak ne haragudj rám! Ott voltam neked egy picit. Nem álltam készen. Tudni akartam szerettek -e majd ha jövök. Tudni akartam gondolsz e majd rám. Nekem se volt jó. De te is tudod, hogy visszajövök, ígérem nem sokára! Mert hiányzol. Nem múlik nap, hogy ne hiányozz.  Mindennek megvan, az ideje várjál rám! Mond el apának, hogy akarjon nagyon, úgy ahogy te! Mert nincs senki, aki úgy akar, mint te.  A jó isten nem enged most, de azt mondta, hogy mától minden áldott nap egyszer karjaiddal zárd körbe a hasad és gondolj rám. Ne félj, higgyél bennem.  Ne akarj azonnal, ne görcsölj a holnapon. De addig is hadd érezzem, hogy vársz rám.  Olyan jó. Veled leszek abban a pár pillanatban és a testvéremmel is ott leszek, ígérem.  Anya kérlek ne légy szomorú az nekem is fáj.  De sírj, ha sírni kell!  Most búcsúzom, de ígérem, nemsokára találkozunk!
                                                                                        A gyermek, aki félt végigjönni az úton hozzád!”
Hogy miért tette? Hogy megtanítsa hinni. Hogy másként lásson. Azért mert segíteni akart megláttatni a lényeget. Hinnünk kell, hogy jó anyák vagyunk, mert csak akkor válunk azzá. De nem lehetünk azok, ha semmibe nézzük testünket. Kifakul a szemünk. A remény  az ,az ami segíthet. Az mindig mellettünk áll , és a már megszerzett valóságos gyermek. Ami abból az Én-ből jön ahonnan jönnie kellett. Ahol önmagunk voltunk. Ez a kis üzenet elérte a célt? Nem. Talán egy pár napig, de tovább nem tette, meg amit írt a barátnője. Butaságnak nem gondolta, de úgy érezte nem segít. Így türelmetlenül dobta kukába a reményt.  De ha ezt tesszük, sose taníthatjuk arra a gyermekünket, hogy bízzon magában.  Milyen lenne rajta látni, hogy egy nap feladja az álmát? Biztos, hogy nem jó.
- Szia, Eszti nem vagyok jól. Nem jön össze a baba. Egyszerűen hiába próbálkozunk. Annyira fáj. Bánatomba csak eszek. Igyekszem kompenzálni magam. Persze járok vizsgálatokra, de még semmit se tudok. Nem találtak semmi bajt. Nem értem akkor miért nem jön össze?
- Szia, Emő! Nem örülök, hogy nem vagy jól, de nyugodj meg.
- Hogy nyugodjak meg bármit teszek hatástalan. Valamelyik nap olvastam pont az üzeneted, amit írtál. Illetve általad a babám. Nagyon sírtam.
- Akkor miért nem veszed komolyan azt? Amúgy ezen kívül azért jól vagy?
- Nem megint elhíztam akkora a hasam mintha terhes lennék, de nem vagyok. Állandóan beszólnak nekem.
- Tudod a lelki fájdalomnak hatása van a szervezetedre. Találd meg magad.  –
El se tudja képzelni Emőke asszony, hogy ez mennyire így van. Míg magunk nem rakjuk rendbe a lelkünket, az életünket addig nincs tovább. Már ha igazán jó szülők akarunk lenni. „Isten mindig a legnagyobb harcosaira bízza a legkeményebb csatákat”. Ám ahhoz erő kell őket megvívni. Nem elég hogy van erőnk azt használni is kell. Azért hogy jobbak legyünk. Hiteles szülők és hiteles emberek. Eszter tudta, hogy ő képes rá. Tudta, hogy idő kell, és egy nap megérti őt. Elindította egy úton és kezet nyújtott neki. Megy vele. Segít neki, hogy szeresse magát. Szeresse a változásokat és ő irányítsa azokat. Mert a sorsát úgy véli, mindenki maga irányítja. De mindig kell egy barát is , aki tükröt tart , és velünk marad, hogy ne tévedjünk el.  Emőke elindult az úton.  Megnézte mit eszik. Minden nap mozgott. Új frizurát csináltatott és nap, mint nap vívta céltudatosan harcát. De tudta nem elég kívül megújulni. El kell hinnie azt, hogy, megérdemli a jót. Megérdemli azt, amit szeretne. Egy nap aztán. Újra a feljött a boldogság csillaga az égre.  Mely felforgatta az életét. A magzat visszatalált. Legalábbis így vélte. Nem félt, hogy újra elhízik hisz tudta, hogy ez nem betegség, csupán egy állapot, és tudta mindenért majd harcol újra és újra, ha kell. Boldog volt és biztos, hogy aki még egyszer hazatalál, már nem megy el többé. Kilenc hónap eltelt. Feküdt a kórházi ágyban. Folytak az örömkönnyek. Mert tudta minden renden van.  Zolika nem rég evett. Kis ujjai olyanok, ahogy régen megálmodta, és tán a véletlen műve hogy pont olyanra festették a szobát, ahogy régen tervezték. Nézett ki az ablakon ahol éppen nyugvóban volt a nap és a nővér egy virágcsokrot vitt be neki. Rajt egy papír. Kihajtotta lapjait:
„Anya! Megjöttem!”
Eszter írta tudta jól, de mégse ő . Talán az, az angyal kérte tőle, aki visszakísérte a kis tüneményt. Ő hitte. Igen, meg tanult hinni. Eszter pedig nagyon büszke volt. Hát még Zoltán akinek, a felesége volt a legcsodálatosabb nő a világon. Aki már nem csak anyának de, nőnek is érezte magát. Tudva hogy hitelesen tanítja, gyermekeinek milyen nehéz tud lenni az élet.  Viszont a reményt, soha de soha nem szabad feladni. Csak önmagunkat kell megtalálni, mert anélkül semmi sem megy.

SZILI ISTVÁN

A Pufók Hegy árnyékában

     Lulóka egy esős-szeles bolondos áprilisi napon érkezett meg abba a nagy házba, amelyik egy pufók hegy hónaljában lapult már évtizedek óta. A pufók hegyen valaha kilátót építettek az emberek, amit a házból jó lehetett látni, és a házat is jól lehetett látni a kilátó magasából. Bár a ház nagy volt, fentről szinte elveszett a többi ház és a köztük lévő nagy fák rengetegében. A ház ugyan nagy volt, de mivel tizenkét családnak nyújtott otthont, az oda belépőnek egykettőre az volt az érzése, hogy mégsem elég nagy. Hogyan is lett volna az! A családokban ketten, hárman, négyen éltek, de csak egy nagyobb és egy kicsi szoba jutott minden családra. A konyha meg egyenesen a balatoni vitorlás hajókéval volt azonos nagyságú. Csak állni lehetett benne, leülni már nem. Még jó, hogy a vécében le lehetett ülni. Igaz, ott meg felállni volt körülményes. Az, aki ezeket a házakat, és a bennük lévő lakásokat valaha kigondolta, alighanem vitorláson és gyermekáldás nélkül nőtt fel.
     Akárhogy is volt, a lakás Lulóka szüleinek mindaddig megfelelt, amíg Lulóka meg nem érkezett. És ebben a megfelelőségben sokat nyomott a latban, hogy a pufók hegy közelében, annak erdő borította árnyékában húzódott meg. Igaz, itt sokkal hamarabb ment le a Nap, mint másutt, de a nyári hőség idején ez előnynek számított. Ha pedig éjszaka nyitva hagyták az ablakot, belibegett az éjszaka fuvallata, elhozta az erdő tölgyektől, juharfáktól és gyertyánoktól elkunyerált fanyar illatát. Ősszel aztán az erdő színes báli ruhába öltözött, ilyenkor már a gombaillat volt a divat, az tódult be az éjszakára nyitva tartott ablakon. Egy szép napon aztán kiderült, hogy „betódult” volna valaki más is: Zsuzsó anyuci vette észre, hogy egy vörös mókusfej kíváncsiskodik a konyhaablakban, méghozzá fejjel lefelé. Anyuci moccanni sem mert, így aztán a mókus kényelmesen körülnézett, és megállapította, hogy odabenn semmi mókusnak való nem látható. Hacsak! Hacsak az a tábla csokoládé nem, amire öt szép gömbölyded mogyorót rajzolt valaki. Nagyokat szippantott hát a szoba levegőjéből, de csak a csokoládé illatát érezte meg, az pedig idegen, ismeretlen illat volt. Így hát billentett egyet a farkával (amit anyuci köszönésnek tekintett), és a falon felsurrant a háztetőre, onnan egy juharfa ágán átjutott a másik házra, ahol azonban egyetlen ablak sem volt nyitva. Anyuci viszont még aznap vásárolt egy zacskó mogyorót és felakasztotta a teraszon a ruhaszárító állványra.
     Lulóka napjai egyhangúan teltek, mivel egyelőre csak két dolog érdekelte: az evés-ivás (ami nála egyszerre történt, mert, hogy szorgalmasan szopott) és az alvás. Zsuzsó anyuci mindennél és mindenkinél jobban szerette újszülött kisbabáját, és a kisbaba is szerette őt, a szó szoros értelmében. Nemhiába: kilenc hónapig egy test voltak, és most, Lulóka megszületése után se nagyon váltak el egymástól. Ha anyuci egy méternél távolabbra került Lulókától, máris felsajdult benne a hiányérzet, de úgyszintén Lulókában is, aki azonnal hüppögni kezdett. A Pufók Hegy – nevezzük hát ezen a néven – megelégedve nézett be az ablakon.
     - Na lám, hál’ Istennek, vannak még emberek, akik szeretik egymást!
     Azt nem lehetett tudni, miért gondolja így. Hiszen – különösen ilyenkor tavasszal – éppen elég szerelmespárt látott. Szólt is az erdőnek, hogy bokrosodjék szaporábban, készítsen jó búvóhelyeket a szerelmeseknek. Mert tudott dolog, hogy a szerelmesek szeretnek bujkálni.
     Zsuzsó anyuci és kisbabája szerelmét az emberek is megcsodálták, mert amióta világ a világ, ezt a fajta szerelmet a legnagyobb létező csodának tartják. És, hogy semmiképp ne legyen félreértés belőle, ki is mondták, hogy leges-legszebb az anyai szeretet. Nem is érthető a Pufók Hegy zsörtölődő mondása: hát volnának a világon olyan anyák is, akik nem szeretik a kisdedüket?
     Zsuzsó anyuci ilyesmire még gondolni se akart, hiszen Torvik apukával közösen imádták gyermeküket, akinek még a levegőt is átszűrték volna a fogaik között, nehogy Lulókának valami kellemetlenséget okozzon. Fejlődött is, gyarapodott is szépen Lulóka: lám, már megismerte az anyukáját, visszamosolygott rá. Bátran a szemébe nézett, olyan bátran, ahogyan a felnőtt emberek csak igen ritkán néznek egymás szemébe. Ez a nézés a feltétlen odaadás nézése volt: Lulóka érezte, hogy minden pillanata az anyukájától függ, és Zsuzsó anyuci is tudta, hogy már soha többé nem tudna meglenni Lulóka nélkül. Este, amikor fáradtan és csendben Torvik apukával egymás mellé feküdtek, erről a csodáról beszélgettek. Arról, hogy két ember kitartó szerelmének milyen csodálatos ajándék a jutalma. Nagyon is tudták, hogy miről beszélnek, mert igen sokat kellett várniuk rá. Egyszer régen ők maguk is ilyen ajándékként jelentek meg a világban, és azok is, akik őket ajándékba kapták. És ha tovább gondoljuk, belefutunk egy olyan gondolatmenetbe, amihez nincsenek megfelelő szavaink, és elveszünk az elmúlt idő tengerében. Mert ez az ajándékozás időtlen ideje tart és ismétlődik, és az eredménye mindig valamilyen kisded, akit mindennél és mindenkinél jobban szeret az édesanyja, és akit az édesapja is ugyanígy szeret.
     Lulóka természetesen még nem fogta fel ezeket a gondolatokat, ő csak aludt, szopott, és ha ébren volt, kis ágyában fekve egyre többet nézelődött. Legszívesebben kis kezecskéit nézegette, pici ujjacskáit, amelyek sokkal vékonyabbak voltak a ceruzánál, mégis élet volt bennük, mozogtak, sőt szorítottak, ha valaki finoman megérintette őket. Parányi kis körmöcskék nőttek az ujjacskák végén, olyan átlátszón, mint valami hártya. Lulóka mozgatta az ujjacskáit és roppantul meglepődött azon, hogy mozognak. Napokig tartott ez az ámulat, újra meg újra megismétlődött, amíg aztán Lulóka tudomásul vette, hogy az ujjacskáit ő maga mozgatja. Így fedezte fel apránként saját magát, de arra még sokáig várni kell, hogy azt gondolja, és ki is mondja, hogy „én”.
     Zsuzsó anyuci úgy gondolta, a környező világ megismerése mindennél fontosabb Lulóka számára. Ezért mindenféle színes, illegő-billegő játékos holmit szereltek Torvik apukával a kiságy fölé. Még egy tükröcske is volt köztük, amiben Lulóka néha felfedezte a saját arcképét. Azt persze nem tudta, hogy akit lát, az ő maga, viszont nagy érdeklődéssel nézegette, amíg csak rá nem mosolygott, az pedig azonmód visszamosolygott rá. Ha a szellő meglibbentette a tükröt, a kép elszállt és Lulóka magára maradt a kiságyban.
     Így teltek a napok és hetek, és Lulóka minden héten nagyobbacska lett egy icipicivel. Kezdett kinőni a haja, és a sok próbálkozás hatására egyszer csak az oldalára fordult az ágyacskájában. Hamarosan huncutkodás lett belőle: amikor anyuci vagy apuci pelenkát cserélt rajta, a pucér kisbaba hengergőzni kezdett. És ilyenkor harsány kacajokat eresztett meg, újra meg újra, ha a tréfa jól sikerült. Most már mindhárman kacagtak egyszerre, még a könnyük is kicsordult. Zsuzsó anyuci felkapta a kis purdét és összecsókolta, ahol csak érte. De ezzel a kacagásnak még nem lett vége, mert Lulóka csiklandós volt, és most már minden erejével a csuklásig kacagott és visongott. Zsuzsó anyucit valami soha nem tapasztalt boldogsághullám töltötte el, szelíd arca még jobban ellágyult, mosolyát pedig mintha az olasz madonnáktól kölcsönözte volna. Ezt látva Torvik apukát is elárasztották a szeretet belül fakadó és kitörni készülő hullámai. Átkarolta és ölbe kapta a Lulókát magához szorító Zsuzsót, és forogni kezdett velük, amíg csak el nem szédült. Lehuppantak a pamlagra, óvatosan, hogy Lulóka sértetlen maradjon és könnyes-mosolygós, átszellemült arccal néztek hol egymásra, hol Lulókára. A nyitott ablakon túl felfénylett az égbolt derűje: kékségét a Boldogság Kék Madara festette fel. Még éppen látták, amint dolga végeztével szárnyával búcsút intve tovalibben.
 

Az öregember és a kisfiú

     Az öregember elmélázva, szótlanul ült a bakon, még a lóra se nagyon ügyelt. Nem is kellett figyelnie, régóta járták már együtt a mezei és szőlőhegyi utakat. A megbízható állat mindig a maga tempójában poroszkált, most egy vadonatúj hordóval a présház felé. Az ostort csak hírből ismerte, inkább a csendes szóra hallgatott. A szekér az útból kikandikáló köveken nagyokat zökkent, néha még az üres hordó is megszólalt, hogy jelezze: nagyon várja már a hasznossá tételt.
     Az öregember mellett egy kisfiú ült, éppen olyan szótlanul, mint a bácsikája. Kevéske hat évével már megtanulta, hogy csak akkor szóljon, ha arra kérik, és ha figyelnek rá. Igaz, ilyenkor annyi kérdeznivalója támadt, hogy alig tudták követni. Az öregember azonban szívesen vitte magával napi útjaira. Ha úgy hozta a kedve, nagy türelemmel tanítgatta a kis rokont, felesége öccsének kisfiát. Elég volt számára bármit is említeni, azt egy életre megjegyezte. Ez persze akkor még nem derült ki, de az igen, hogy ugyanilyen jól megfigyelte a környék látnivalóit, sőt, még a dűlőutak pókhálószövevényében is eligazodott. Tudta, hogy melyik présháznak ki a gazdája, kié a diófa, a zamatos citromkörte, a korán érő édes selyemalma, de még azt is, hogy ki a jó gazda és ki az, akit hányavetinek mondanak. De neki még az ilyenekről is csak a gyermeki tisztelet hangján volt szabad szólnia.
     Tartott már a szüretidő, de ők még nem álltak neki a szedésnek, hadd teljenek a fürtök, édesedjenek a szemek. Csak a darazsak szorgoskodtak, minden őket ritkító találékonyság ellenére. „Azok is az Öregisten jószágai, meg kell kapniuk azt, ami az övék.” Így vélekedett az öregember, aki mindig mindenben meglátta az Öregisten üzenetét vagy keze nyomát. No, de a szüretet akármelyik napon el lehetett, vagy kellett kezdeni! Ezért is a hordók mosásán már túl voltak. Akkor derült ki, hogy a kétakós hordó újra szivárog, és lehet, hogy nem is bírja tovább. Pedig nem volt még öreg, legfeljebb tíz éves, de az biztos, hogy már dúlt a háború, amikor a pincébe legurították. Lehet, hogy éppen újdonatúj voltának örültek meg a részeg katonák, amikor betörték az oldalát. A bor jó része elfolyt, és később a kádár fejcsóválva igyekezett kijavítani a kárt. Hát ezt a hordót kellett most kicserélni egy újra.
     A ló bekanyarodott a mélyút felé vezető útra, de a bakon ülők szinte észre sem vették. Az öregember gondolatai nagyon messze jártak. Arra a régmúlt időre gondolt, amikor az ő kisfiának kellett volna mellette ülnie, de arra sohasem kerülhetett sor. A Nagy Járvány elvitte a kisfiút, és csak a véletlenen múlott, hogy szüleit megkímélte. A felesége hosszú időre összeomlott, ő maga pedig perbe szállt az Öregistennel: „Minek adtad, ha rügyecskeként le is szakítottad!” A „Rügyecske” fájó emléke még ma is, évtizedek múlva is lélekszaggató módon kísértette, és az őrlő lüktetés csak akkor kezdett csillapodni, amikor ez a kisfiú megszületett. Aki most a bakon mellette üldögélt. Akit önmaga előtt is titkolva sajátjaként szeretett.
     A ló egyszer csak megállt. Nem is kérdezték, tudták, hogy miért. A mélyútban velük szemben egy másik fogat közeledett, lefelé a lejtőn. Ilyenkor a szabály az volt, hogy a felfelé igyekvőnek vissza kellett tolatni, hiszen a manőver felfelé (és gyakran megrakottan) sokszor teljesen lehetetlen lett volna. De így sem volt gyerekjáték, mert a lovak nem szerettek hátrafelé „curukkolni”. Valakinek fognia és irányítania kellett a kocsirudat, közben szelíden invitálni a lovat minden egyes hátralépésnél. A gyakori problémát az is tetézte, hogy a párszáz méteres útszakaszon mindössze egyetlen kitérő állt rendelkezésre. Ezért az óvatosabbak mindig előre küldtek valakit, hogy addig senki ne ereszkedjen le, amíg a másik szekér fel nem ér.
     A présházhoz megérkezve az öregember kifogta a lovat, kaszált neki egy kis sarjúlucernát az aljban, majd a hordógurító rámpát odaillesztette a szekér hátuljához.
     - No kisfiam, most rajtad van a sor. Akarsz-e segíteni?
     Hát hogyne akart volna. Bármit kért tőle a bácsikája, akit ő „bátyjának” szólított, rögtön igent mondott. Két férfiember között ritkán volt ekkora egyetértés.
- Hát akkor itt van ez a faék. Látod? Fogd csak meg, jó nehéz. Ez meg a párja. Ha majd
a hordót gurítani kezdem, ennek itt kell lennie. A másiknak meg itt. Neked azt kell figyelned, hogy nem esik-e le valamelyik. De vigyázz! Semmiképp nem állhatsz a hordó útjába, és oda sem nyúlhatsz. És ha kell, elkiáltod magad, hogy állj! Tudsz jó nagyot kiáltani?
Tudott hát, hogyne tudott volna. Rögtön ki is próbálta, és rákérdezett:
- Így jó lesz?
- Nagyon jó! Akkor hát kezdhetjük? Figyelj, nagyon figyelj!
Az öregember fellépett a szekérre és ingó-lengő mozgással lassan a rámpa felé mozgatta a
hordót. Mielőtt valóban elengedte volna a lejtő felé, rákérdezett:
- Kisfiam, helyükön vannak az ékek?
- Igen, Bátyja, igen!
Azzal a hordót erősen tartva lassan ráengedte a rámpára, ahol az ékek biztosan tartották. A
nehezén talán túlestek. Mert a továbbiakban már nem kellett a kisfiú segítsége. De azért az öregember úgy tett, hogy az nagyon is szükséges.
- Most én is odamegyek. Te addig figyeld továbbra is, nehogy megmozduljon! Nem
mozdul?
Ezután felváltva hol az egyik oldalon, hol a másikon egy kicsit lejjebb csúsztatta az ékeket,
amire a hordó apránként egészen legurult. A fiúcska mindezt árgus szemekkel figyelte.
- Na végre! Ez jó munka volt! Nélküled nem is tudtam volna leengedni! Meg is mondom
az édesanyádnak, hogy ma este dupla vacsorát adjon neked!
- Meg lekváros buktát!
Hát ez már nehezebb feladatnak bizonyult. Mert a lekváros bukta elkészítéséhez aligha
lesz elég az idő. De az öregember ebből is ki tudta vágni magát:
- Azt mondod, lekváros buktát? Annak én is nagyon örülök! De úgy tudom, azt szüretre
tartogatják. És addig még várnunk kell egy-két napot. Kibírod addig bukta nélkül?
Már hogyne bírta volna ki.
- Tudod, Bátyja, én mindent kibírok, ha te kérsz rá.
Az öregember – Bátyja – megtörölte megizzadt homlokát, leült a rámpa hídjára és ölébe
vette későn érkezett, szívébe fogadott gyermekét, aki igazság szerint bőven az unokája lehetett volna.
-Hát tudod, nagyon jó, hogy megszülettél. Mi is lenne velünk, öregekkel, ilyen
nélkülözhetetlen segítség nélkül!
A kisfiú nem válaszolt, csak átölelte a bácsikája naptól barnított nyakát, arcát belefúrta a
bajusza hajlatába és úgy maradtak jó ideig, hogy még az angyalok is megcsodálhassák őket. Mert sokféle gyermeki szeretet van, mégsem jut mindenkinek belőle…
 

Szabó Erzsébet

Elkésett vallomás…

Apámat úgy szerettem én, mint sziklát a szél,
melynél gátat és oltalmat remél.
Apámat úgy szerettem, mint tengert a fény,
melynek tükrén megcsillan és tovább a csodákban él.
Apámat úgy szerettem, mint törpe az óriást,
ahol ő volt, nem láttam senki mást.
Szálfa termetén, büszke tekintetén a szem megpihent,
s homlokára a nap szelíden csókot lehelt.
Erős hite, mosolya,  előttem távlatot nyitott,
szárnyalt vele a lelkem, s erőre kapott..
Az ő szemével láttam a hétköznapi csodát,
s felröppenni színesen a remény madarát.
Becsaptak, átvertek, megcsaltak, elhagytak,
bolond világban néztem balga napba,
hitek mezején tévútra mentem,
hamis emberek csapdájába estem.
Ő utat mutatott e nehéz világban,
utat, mely egyenes, nehéz , de  tiszta,
mely fölött átível a vágy s valóság hídja.
Hangjában zengett múlt s jövő zenéje,
s biztatóbbá vált a jelen, a tervek bölcsője.
Hitte az embert, a természet csodáját,
a világmindenség hétköznapi álmát,
a munka, a becsület mindenhatóságát,
kérges remények  biztos valóságát.
Segített kin tudott, sok-sok szegényen,
erős karja ölelt, szíve lázban égett.
Lelkesen hitte az igazság erejét,
s a szükség ütőerén tartotta a kezét…
Mikor szíve megállt egy őszi reggelen,
napfiú lovagolt goromba szeleken,
angyalszárnyat bontva az ölébe vette,
s tovatűnt vele messzi fellegekbe.
                                                                          

Boldog, szomorú vasárnap…

A szívem ma is  ünneplőbe öltözik május első vasárnapján. Nagyon rég volt amikor kipirult arccal, izzadó tenyeremben szerény kis csokorral ezen a napon én is édesanyám elé álltam.  A boldogságtól remegő hangon, hevesen dobogó szívvel egy szuszra elmondtam a hetek óta titokban tanult verset. Rövid kis versek voltak ezek, de nekem nagyon hosszúnak tűntek, mert alig vártam, hogy édesanyám megához öleljen. Könnyezve össze-vissza csókolt, s közben egyre azt suttogta:”Drága kislányom!”
Nagyon rég volt, hisz ma már felnőtt gyermekeim vannak és négyszeres nagymama vagyok. Ez az emlék azonban nem fakult meg,sőt az évek múlásával egyre fényesedik,átragyog a mindennapok fáradtságán, buktatóin. Iránytű  a hétköznapi áldozatvállalás,  bátorság,a mélységes hit irányába.
20 éve már, hogy csak egy hideg sírkő előtt tehetek le néhány szál virágot ezen a drága napon, de a szívverésem ma is felgyorsul, amikor tétován megállok mellette. Ma már én könnyezem, ő pedig átölel, megérint mindannyiunkat, mindazzal, amit nekem, gyermekeimnek és unokáimnak az életével adott.
Ma is látom magam előtt kicsiny, törékeny alakját, mely édesapám sudársága mellett még kisebbnek, esendőbbnek látszott. Emlékszem feketéből – egy súlyos betegség nyomán – hófehérré lett hajára, zöld szemére, csengő hangjára, mellyel olyan csodálatosan tudott énekelni, vigasztalni, bátorítani. Sokat gondolkodtam, hogyan van ebben a pici, madárcsontú asszonyban ennyi odaadás, megértés mindenki iránt. Hogy nem fogyott el soha a türelme, a szeretete? Hogyan tudott érdemtelenekért is áldozatot hozni, hogyan volt  mindig ereje megvédeni a gyengét? És főként hogyan tudott még akkor is reményt sugallni, amikor már maga is bátorításra szorult volna? Az utolsó pillanatig erős volt és bátor. A kórházi ágyon is tele volt tervekkel, hogy hogyan fogja majd szervezni az életét, ha meggyógyul, hogy az enyémet könnyebbé tegye.
Ma már tudom, hogy a szíve mélyén élő hit és végtelen szeretet lehetett az elapadhatatlan forrás, amelyből ez a különös erő,  ez a nagyszerű ajándék táplálkozott.
A szüleim külsőre teljesen ellentétei voltak egymásnak, de két emberrel, akik így kiegészítették volna egymást, még soha nem találkoztam. Sokat kibírt nagy szerelem volt az övék, örök a házasságuk, mely édesapám halálával nem ért véget. A háború alatt házasodtak össze. Édesapámat az esküvőről szinte egyenesen a frontra vitték. Három teljes évig szolgált lövészárkokban, golyózáporban, ellenség gyűrűjében. Nyírfakéregre írta édesanyámnak a leveleket, de ő nem jöhetett.
Édesanyám közben itthon tífuszt kapott, olyan is alig akadt, aki egy pohár vizet adott volna neki, nem volt orvos, gyógyszer, csak a remény, a bizakodás, a hit. S a csoda megtörtént, csonttá soványodva, a végsőkig legyengülve, de meggyógyult.
Aztán véget ért a háború. A szüleim otthont teremtettek és újabb csodát reméltek. Az a csoda, amelynek gyermekáldás a neve, csaknem akart elérkezni. Orvosok jöttek-mentek,fejüket csóválták, karjukat széttárták. Gyógyszereket írtak édesanyámnak garmadával, míg egy napon az egyik megfogalmazta az ítéletet:” Önnek sohasem lesz gyermeke, ne is reménykedjék, inkább fogadjanak örökbe egyet.”
A seb, amely a kimondott szavak után maradt erősen próbára tette édesanyámat. Édesapám pedig csak ennyit mondott:”Az lehetetlen, hogy nekünk ne legyen gyerekünk.”
Az orvos tekintélye mégis átgondolandó ténnyé erősítette a megállapítást. Így hamarosan egy három éves kislányt vittek haza, akiről a vérszerinti anyja hivatalosan bejelentette lemondási szándékát. A szüleim boldogok voltak vele, szeretetben nevelték.”Soha nem arra gondoltam, hogy nem én szültem, hanem arra, hogy egy elhagyott kisgyermek, hogy szükségünk van egymásra, hogy nagyon szeretem”- emlékezett vissza rá időnként édesanyám. Ez a boldogság azonban nyúlfarknyi volt. A vérszerinti anya három hónap múlva meggondolta magát, váratlanul megjelent és elvitte a kicsit. Édesanyám szinte teljesen összeroppant, ágynak esett, hetekig nem tudott megbirkózni az újabb kudarccal. Majd ismét talpra állt, hamarosan dolgozni,tanulni kezdett és remélni. Két hónap eltelte után azonban egyre gyakoribbá váló múló rosszullétei miatt ismét orvoshoz fordult. Az orvos megvizsgálta hosszan és alaposan, majd határozottan kijelentette: „ Asszonyom ez egy csoda! Ön minden kétséget kizáróan három hónapos terhes. Ez a gyermek erős, meg fog maradni.”
Édesanyám ekkor ünneplőbe öltözött, s bement a templomba, hogy hálát mondjon a megköszönhetetlenért. Ez bizony 1950. elején nem volt egy elfogadott dolog,de őt ez nem érdekelte, mert tudta, hogy ezt az égi ajándékot tőle földi halandó már el nem veheti. Édesapám hamarosan – csillogó szemekkel – egy kis kékköves fülbevalót nyomott édesanyám kezébe:”A kislányunknak, akinek kék szeme, hosszú szőke haja lesz, amibe majd nagy masnikat kötünk.”….. Így lett.
S megtörtént életükben a sokadik csoda, melyet az emberi értelem megmagyarázni nem tud, melyhez minden iskolai végzettség kevésnek bizonyul. Talán így lett az én életem is kegyes ajándékokban gazdag, melynek küzdelmét is, örömét is Isten adta.
Nem könnyű feladat másoknak is juttatni a ránk bízott értékekből, értő kezekre, érző szívekre bízni, hogy minél többen részesüljünk belőle, hogy mindannyian jobbak legyünk általa.
 

SÁNDOR LUCA (16)

Kincses csaLáda

Most nem szeretnék különösebben szórakozni,
inkább a család témát próbálnám meg szóba hozni.
Mondjuk ahány ház, annyi szokás,
ez mégsem lesz időlopás,
mert aki ezt hallgatja,
annak van anyja.
...most biztos mindenki a sajátjára gondolt.
Kiskoromban is rájöttem, hogy
az én anyám ilyen, a tied meg olyan,
mások, de valahol az összes ugyanolyan.
Aztán ki ne felejtsem,
hogy, aki ezt hallgatja,
annak van atyja.
Most a nemi egyenlőségnek is lett foganatja.
Na mindegy.
Van az életedben jó pár kapcsolat,
ami most kéne, az viszont egy jó párkapcsolat.
Labilis egy kicsit az érzelmi stéged,
a múltkor is bőgtél, mikor kibeszéltek
engem és téged,
végül mégiscsak az anyádhoz tértél vissza.
Aztán szombaton elmentél bulizni,
hazaértél keddre
és az apád volt, aki rácsapott
a fenekedre.
Erre még neked mondják, hogy
'Az apádra ütöttél!'
Persze inkább nem engedtél ennek a kis szótöbbletnek,
mert a ráadást sem érezted volna jó ötletnek.
Na meg egy kicsikét tudtad, hogy igaza van,
de hanyagoljuk a meg nem született vallomást,
mert ott és akkor soha nem mondtál volna mást.
.
Jöjjenek a testvérek is,
Nem maradhatsz tehát egy kis
hetyke
egyke
.
Ki tudja, miért mindig a nagyobb a hibás,
A kisebb meg ártatlan, hát persze, ki más?
A középső utánoz, az agyadban sétát tesz,
ám rászólni nem szabad, mert ugye példát vesz.
A rangidős foglalkozzon már a többiekkel,
meséljen sztorikat, a jókat, a többi nem kell.
És - mert már elég idős hozzá - ma a kicsi mosogat,
de ezzel ugye nem is mondtam igazán túl sokat.
A vita elkerülhetetlen.
Nem jó ide se igen, se nem,
Feszítjük egymás idegeit,
ideiglenesen.
Mégiscsak.
A testvéreddel beszélhetsz úgy, ahogy a barátaiddal nem akarsz,
a szüleiddel nem mersz.
Itt egy kicsit lejjebb veszem a rivaldafényt,
hogy közöljek egy általánosan elfogadott tényt:
Az ebédek a nagyszülőknél a legfinomabbak.
Lehet, hallasz majd a szomszéd unokákról,
nem is olyan rémes,
mindenesetre a húsleves után kárpótol a krémes.
És még, ha megy is épp a Barátok Közt,
Ők szívesen látnak akármikor és akárhogy jössz.
Nagy vagy már, és mi tagadás,
cikis az együtt nyaralás.
Viszont a sokadik átmulatott éjszaka után,
mikor már egyedül vagy,
Lásd be, ne légy konok:
"Már egy hete csak a mamára gondolok."
Szóval ne kevergesd tovább a masszát,
van, hogy azt sem tudod, hol vagy,
ide fújt valamelyik szél, mondjuk a passzát.
Vissza a családhoz.
Ő etetett, tőle kaptál nevet,
a hülyeségeiden az idő távlatából veled együtt nevet.
Lassan megszoktuk,
hogy nem feledés
az édes
függetlenedés.
Hiszen a világ egy kaCsaládon forgó palota,
S bár nincs mindenhol kastély, meg lakoma,
A család - ahogy az internet -
nincs kapcsolat nélkül.
Kössön hát össze bármi,
egy név, egy emlék,
vagy legyen a szív a közös szerv,
éledjen, különben nem lesz más,
mint egy füstbe ment terv.

Haiku
Átértékeled
a családot, ha magad
válsz azzá másnak.
 

SEBŐK MIHÁLY

                                   Balázskát elnyelte London 

Hidd el mama, én tiszta szívemből maradnék, nehezemre esik ilyen sok jó barátot itt hagyni. Tudod mennyi barátom, van nekem? Az egész utca barátom, még a szomszédos utcák gyermekei is mind az én barátaim! Még akiket nem ismerek azok is megszólítanak az iskolába: 

    - Szervusz, Balázska, hogy vagy, hallottam már rólad, legyünk barátok! 

Amikor az első nap az előkészítős osztályba nem bírtam bemenni, mert mind ahány osztálytársam az ajtóban akartak köszönteni, egy kicsit ideges lettem de aztán rájöttem, hogy szeretetből teszik és az után még büszke is voltam rá, hogy nekem milyen sok barátom van! 

Még a felnőttek is észrevesznek, a faluba, nincs olyan néni vagy bácsi, aki meg ne szólítna, hogy: 

   - Szervusz, Balázska, mikor mész Londonba? Ne hagyjál itt bennünket, mert neked itt a helyed közöttünk!   

    - Vagy emlékszel még Balázska, amikor legelőször ízlelgetni kezdted a szavakat, azt mondtad Apa elment „dódozni”, hogy „pénzet hozzon”? A teknősbékát „taknyosbékának” nevezted, a gyíkot „kicsi rokodilnak” és a testápoló krémet „testnevelő krémnek”. Jó volt az a mondásod is amikor, megcsípet egy „tüzes hangya”, (veres hangya helyett) te akkor „elgondolkoztál” (nem gondoltál rá) és nem fájt!

Az óvó néni pedig gyakran elemlegette a vadász történetemet, amit álmomba láttam, és bár ne meséltem volna el, úgy volt, hogy kétcsövű puskámmal vadászni mentem és lőttem három mókustojást majd megrántottam és megettem. Kínáltam a mókusanyukát is de nem akarta megenni saját fiókáit.

Ilyenkor égtek a füleim a szégyentől, tudod Mamus, nem szeretem, amikor visszamondják ezt a történetet, szégyellem saját butaságomat, de akkor még honnan is tudhattam volna, hogy a mókus nem tojik tojást, hiszen akkor még csak napis voltam, de mostanra már előkészítőt végeztem, az őszön elsőosztályos leszek! 

Tatára is néha neheztelek, mert mostanában azzal riogat, hogy: 

    - Mi lesz veled Balázska, hiszen te még londonúl sem beszélsz, te nem tudsz londonúl?

Mintha én nem tudnám magamról, hogy mit ismerek és mit nem! Ugyanis az én korombeli gyermekek hamarább megtanulják a nyelvet, mint a felnőttek. Anya mesélte, hogy abban az iskolában ahová én járni fogok, még van egy magyar kislány, aki nem beszélt londonúl. Most negyedik osztályos az a kislány és osztályelső lett és több dicséretbe részesült. Ezért a suliba ahová én megyek nagyon kíváncsiak rám, mert úgy tudják, hogy minden magyar gyermek okos és tisztelettudó! Már fényképről ismernek és nagyon várnak rám. Ott a gyermekek ingyen kapnak könyveket, fűzeteket író és rajzeszközöket, teljes tanfelszerelést. Még tolmácsunk is lesz ameddig szükséges, aki lefordítja nekünk, amit nem értünk. Ha akarod tudni reggel kilenc órára, megyünk suliba, így jobban ki fogjuk pihenni magunkat és nem lesz olyan nehéz a felkelés. 

Bundást is sajnálom Mamus, ha tudnád, hogy mennyire sajnálom, képzeld el, ha én neveltem fel? Amikor hozzánk került kicsinykorában olyan gyámoltalan volt, hogy még a tyúkok is megcsipkedték, ha nem vigyáztam az ételét is megették. Aztán nagyra nőtt, nagyon nagyra, majdnem olyan magasra, mint én most. Minden nap enni adtam és friss vizet lábosába, megtanítottam játszani, ugatni és még sokkmindenre, amit egy kutyának tudnia kell.

Apa azt mondta jobb volna elaltatni, minthogy csavargó kutya legyen, a humánusabb, nem fog fájni neki csak egyszerűen elalszik örökre! Én ezzel nem értettem egyet, miért haljon meg egy barátom, mert ő barátom volt, csak azért mert mi hűtlenek lettünk hozzá? 

Végül Apa addig keresett, amíg talált neki egy gazdát, egy juhász bácsit az esztenán. A tegnap vittük ki a hegyekbe, az utolsó pillanatig vele akartam lenni. Sírva búcsúztam el tőle, amikor elindultuk a juhász bácsi megkötötte Bundást, soha nem volt megkötve szegény. Jóval nagyobb volt a többi kutyánál és mégis elsírta magát. Te ne hidd, hogy hazudok Mama, rendes könnyeket hullatott, mint én és amikor már nem láttuk őt olyan keserves orgonálásba kezdett, hogy majdnem megszakadt a szívem! De mit tehettünk volna, apa azt mondta, hogy nem engedik fel a „repülő- repülőre”. Tudod, amikor kicsike voltam akkor mondtam, hogy „repülő-repülő”, mert rá akartalak vezetni benneteket, hogy nekem olyan repülő kell, amely repül is nem csak a neve repülő! Sose kaptam meg, pedig hogy vágytam rá! De mi holnap korán reggel, csak egy kicsikét kell aludnunk ahhoz, hogy felüljünk egy rendes repülő-repülőre. Ahol leszállunk, miután átrepüljük az Óperenciás tengert, ott már vár Anya minket és azután mindig egyűt látjuk meg a „süsfelnapocskát!” 

Mos aludnom, kell nekem Mama, hogy kipihenjem magam, mert nemsokára kelünk, még a napocska előtt, sokat utazunk még addig a városig, csak Apa tudja a nevét, ahonnan a „repülő- repülök” szálnak fel a csillagos égig. Csak bele ne ütközünk valamelyikbe, de Apa azt mondta, hogy szorgos angyalkák elsepergetik utunkból őket.

Mama, tudod, miért nem féllek utazni a magasban, mert biztos vagyok benne, hogy Anya vár a nagy víznek túlsó partján és végre egyűt lehetek azokkal, akiket nagyon szeretek! Na persze, téged is szeretlek Tatát is szeretem, a barátaimat is és a tanító néniket is, az egész falút szeretem. Csakhogy nem vihetlek magammal mindannyitokat a „repülő-repülőn”, mert nincs akkora gép az egész világon, amiben elférnétek. 

Ne búsúly Mamus visszajövök, amikor kikapjuk a hosszú nyári szabadságot, visszajövök Anyával, Apával. Látni fogjuk egymást és Bundást is szabadságra, kéreztetem a hegyekből ahol a bárányokat őrzi! 

Mama arra kérlek még és ez a nagyon fontos, vigyázz rám nehogy elaludjak és ne legyek kész mire Gyuri, jön a kocsival. De arra is legyen gondod, nehogy Apa itt felejtsen, vagy átverjen, és itt hagyjon engem! 

Kétezer tizennégy szeptember ötödikén. pénteken reggel kilenc órakor, amikor leszállt a „repülő-repülő”, a nyirkos ködös London, közömbösen elnyelte Balázskát!

Közömbösen! A legdrágább kincsünket, szemünk fényét, lelkünk vigasztalóját és nem maradt itthon már csak két unokánk!

Megkérdezném én azokat az urakat, kik az ország vezetését mímelik és milliók sorsával komolytalankodnak, ha szóba állnának velem: 

-Hány Balázskát kell, még elnyeljen London, hány Apát és Anyát, hány boldogságot, szeretetet és reményt?

KOLARICS ZOLTÁNNÉ

Édesapám az oltár elé vezet

   2006-ban Mátraalmáson megismertem egy fiút , aki később a férjem lett. Egy csodálatos hetet töltöttünk a vakok és gyengén látoknak szervezett táborban.  Én alig látó vagyok, a fiú pedig gyengén látó. Tábor után barátságunk a nagy távolság ellenére ( Ő Baranyában élt, Én pedig Pesten nagynénémnél) elmélyült és szép lassan szerelemmé érett. Sokat leveleztünk és beszéltünk telefonon  egymással. Néha még saját készítésű ajándékkal is megleptük egymást. 
   Ez idő alatt egy alapítványnál dolgoztam, amely a megváltozott munkaképességű embereknek segített munkát keresni. Zolinak is sikerült Budapest mellett állást találnia. Egy barátomnál albérletet is kapott, így már sokkal közelebb kerültünk egymáshoz és minden nap találkozhattunk. Egyre inkább azt éreztük, hogy testi-lelki-szellemi társak vagyunk. Igyekeztünk minél több időt együtt tölteni. Részt vettünk egy lelkigyakorlaton, amit fiatal pároknak szerveztek.
   Egy alkalommal barátnőm bérmálásán vettünk részt. A templomból kifelé menet Zoli megkérdezte, hogy lennék-e a menyasszonya ? Boldogan igent mondtam és a nyakába ugorva megcsókoltam. Később ebben a templomban kötöttünk házasságot. Eljött az augusztus és megültük az Eljegyzést. Ekkor találkozott egymással először a két család (Baranya-Nyíregyháza). Erre az alkalomra verset is írtunk egymásnak! A jegyesség alatt Henrik atyához jártunk Jegyes oktatásra.
   A következő év áprilisában teljesedett be gyerekkori álmom. Eljött az esküvő napja. Az ajtóban felsorakoztunk nagynénémnél, ekkor a vőlegény elmondta a kikérő versikét. Amire a szüleim áldásukat adták. Én pedig elénekeltem a Fehér galamb című népdalt, amit az Óbudai Népzene Iskolában tanultam. Szüleim a könnyeikkel küszködve magukhoz öleltek. Ezután elmentünk a pestszentlőrinci Szűz Mária Szeplőtelen Szíve templomba, ahol a vőlegény, rokonok, ismerősök és barátok már benn ültek és várták a szertartás kezdetét. Mielőtt Édesapám bekísért volna, benézett és meglepődve azt  tapasztalta, hogy a templom megtelt emberekkel. Elkezdődött a várva várt szertartás. Édesapám karonfogva vezetett az oltár felé és átadott az egyik tanúnak. Hófehér csipkés mennyaszónyi ruhát és hosszú fátylat viseltem, amit a koszorúslányok fogtak. A vőlegény pedig világos öltönyt és fehér inget öltött magára.
Zoli atya adott össze minket, akivel korábban együtt bérmálkoztam. A szentmisés szertartás ezért nagyon személyes volt és úgy éreztük, hogy megismételhetetlen és különleges élményben részesülhetünk. Egyik ismerősöm elénekelte az Ave Mariát, majd meglepetésemre  a templomi kórus- amelynek tagja voltam-  énekelt egyházi dalokat. A 4 IGEN kimondása után egymás ujjára húztuk a gyűrűt és megcsókoltuk egymást. Most már egyházilag is feleség lettem. A templomból már Zoli atya kísért ki minket. A gratulációk fogadása után, a templom előtt és a templom kertben sok fotó készült rólunk. A lakodalom a helyi plébános által felajánlott Don Bosco Közösségi Házban került megrendezésre. Itt volt az ünnepi vacsora, majd a menyasszonyi tánc.
Sokáig táncoltunk és mulattunk. 
    A nászéjszaka után, másnap délután, szüleim elvittek minket Noszvajra a nászút helyszínére. Itt megnézték a szállást, majd elbúcsúztunk egymástól és hazaindultak Szabolcsba. Egy csodálatos hetet töltöttünk együtt:  Megnéztük az egri várat, a noszvalyi kastélyt a hozzá tartozó szép parkkal, egy helyi gazda borospincéjét, (Tőle kaptunk emlékbe egy rosét amit Noszvaji Viagrának nevezett el),...és a majálist. Férjem ekkor ünnepelte a szülinapját. Erre az alkalomra különleges ajándékkal kedveskedtem. Az egri Dobos Cukrászdából egy szív formájú dobos tortával leptem meg Dobos Andreaként.
    Azóta két gyermekünk született: egy fiú és egy lány, akik nagyon szeretik egymást. Sokat játszanak együtt és a csínytevésben is partnerek. A nagyszülőkkel nagyon jó a kapcsolatunk, akik időnként szívesen vigyáznak az unokákra. Minden fontosabb eseményen részt vesznek, ami velünk vagy gyerekeinkkel történik.

MIHI

Gyermeknevelés

Odaültem a gyermekem ágyához.

– Figyelj csak! Tudod - csuklott el a hangom - nehéz dolog az élet. A bölcsőde, az óvoda első lépési után következnek az iskola nehéz évei.  Sokat kell majd tanulnod, sokszor kerülsz konfliktusba az osztálytársakkal, a tanárokkal és talán nem fog zökkenőmentesen lezajlani a kettőnk közötti kapcsolata sem, de gondolj arra, hogy Papi akkor is szeret téged.

Megígérem, hogy nem tőlem kapsz majd pofont, hanem az élettől. Ez jobban fog fájni, de erős leszel és átvészeled.

A szüleim megpróbálták a tőlük telhetőt megtenni, hogy boldog gyerekkorom legyen, ha nem is sikerült egészen, ígérem, én jobban fogok igyekezni, hogy a gyerekkorodra szívesen visszaemlékezz. Majd kialakítunk közösen egy kivételes apa-gyerek kapcsolatot, olyat, amire mindketten büszkék leszünk, s a többiek, ha megtudják, irigységgel fognak bennünket emlegetni.

Majd megtanítalak dolgokra, amire más szülő nem tanít, megmutatok dolgokat, amit más szülő nem mutat meg, elmesélek dolgokat, amit más szülő nem mesél el.

Megszerettetem veled a zenét, a könyvet, dolgokat, amibe érdemes belefogni, nemcsak mert hasznos, hanem mert ebből okulhatsz, a tanultakat magaddal viszed és bárhol is leszel, felhasználhatod, miáltal esetleg szebbé, vagy könnyebbé teheted a jövődet.

Elérsz majd egy kort, amikor hátat akarsz fordítani az iskolának, a szüleidnek, az egész világnak. A pubertás kornak is megvan a maga szépsége, de Papi akkor is szeretni fog téged, ha éppen  makacs viselkedéseddel kihoznál a sodromból. Ne félj, tudom milyen ez, hiszen én is voltam gyermek, átéltem a kamasz kor nehéz időszakát, de egyet tudnod kell: eső után naspsütés jön.

Nem tudom megígérni, hogy jó szülő leszek, de megígérem, hogy minden tőlem telhetőt elkövetek ennek érdekében. De vajon ki a jó szülő? Különben sem tehetsz szemrehányást, hiszen ha Te is valamikor szülő leszel, megtudod, nem egyszerű dolog belecsöppenni ebben a szerepbe. Ezt a szerepet sehol nem tanítják. Nincs oktatás, nincs különóra, ami felkészítene bennünket, szülőket, miként bánjunk a gyermekünkkel és miként neveljük őket helyesen.

Ha időmből telik, ott leszek veled. Megtanítalak kerékpározni, ha kell, majd játszunk sokat, elmegyünk sétálni, meg amit csak akarsz.

Bármi legyen, én ott leszek veled.  Megfoghatod a kezemet, Papi majd megvéd és kisegít a bajból. Együtt fogunk nevetgélni - sírni nem, mert az nem hagyom.

Megtanítalak illendően viselkedni, ne kelljen szégyenkezned, s nekünk sem.

Eljön az idő, amikor annyira felcseperedsz, hogy egyedül mehetsz bevásárolni, könyvtárba, sportolni, moziba, színházba, koncertre, vagy amire csak kedve szottyan.

Az egyedülállóságod nem fog elszomorítani, büszke leszek rá, mert látni fogom, most már nem kell ott lennem, egyedül is elvégzed a rád bízott feladatokat.

Nem foglak drákói szigorral nevelni, megpróbálok liberális szülő lenni, de tudnod kell hol a határ. Ezt tudomásodra fogom adni, anélkül, hogy bántalmaználak.

Jutalmazni és dicsérni foglak, ha kell büntetést rovok ki rád és ha kell megszidlak. De ettől ne félj, Papi szeret téged!

Ha beteg leszel, ott ülök, mint most,  az ágyad szélén, ha kell, melléd fekszem és istápollak.

Nem akarom látni a könnyeidet, szeretném, ha mindig nevetnél.

Együtt megyünk majd kirándulni és szabadságra, addig, amíg ezt jónak találod. 

Szeretném, ha őszinte lennél és mindent elmondanál. Tudom, lesznek titkaid, mint bárki másnak, de ez így van rendjen.

Hibát mindenki elkövet. Te is hibázni fogsz, de ezért nem kapsz dorgálást, csupán egy enyhe figyelmeztetést, ami arra késztessen, hogy a következőkben jobban odafigyelj és nem kövess el még egyszer ilyesmit.

Bármikor, bármilyen gonddal jöhetsz hozzám, Papi segíteni fog. Együtt oldjuk majd meg a problémáidat, hogy lásd, ha valamikor egyedül  leszel, hogyan kell megoldanod őket.

Megbízok benned, ahogy te is meg fogsz bízni bennem. Minden erőmmel követni fogom a pályafutásodat, ahol csak lehet segítek, hiszen Papi szeret téged.

Ekkor feleségem betoppant a gyerekszobába, felöltözve és a bőröndjét maga után húzva.

– Akkor mehetünk a kórházba, a fájások egyre sűrűbben jönnek.

– Csak tudnám fiú lesz-e vagy lány – kérdeztem ránézve a pocakjára.

– Egyik biztos – mondta nevetve és elindultunk.

Mielőtt elhagytuk a gyerekszobát, tekintetem még egyszer az ágyra emeltem és behajtottam az ajtót.  

Altató

(Kislányomnak)

Álmodj szépeket!

Hunyd le két szemed!

Aludj el, ne félj,

az álmod őrzöm én!

Karjaimban vagy,

az örömöm oly nagy.

Ölellek, mert féltelek,

kezemben kis kezed.

Álmodj édesen!

Álmodj gyermekem!

Ha kinyitod két szemed,

itt leszek veled.

Énekelek neked,

csillog két szemed.

Mosoly az ajkadon,

Nincs bánat az arcodon.

Légy mindig vidám,

te drága kisleány!

Ne tudd meg mi a bú,

ne légy soha szomorú!

Zsatkovics Edit

Levél megszületendő gyermekemhez

Érted

karjukat tördelik

csipkeujjú fák

ejtőernyős hírnöküket

küldik óriáspitypangok

parányi leheletedre

szél odaadná csavargását,

szivárványdalú fecském

a szabadságát,

legbölcsebb tó a hallgatását,

én valamennyi hajnal

legelső harmatcseppjét

elhoznám Érted,

hogy Te csukott  szemecske

bíbor világot nyithassál.

Gyermekpárna

Fehér gyolcs,selyemszál,

hova tűntél, hol vagy már?

Porfelhőkben bicikliző

sötétbihari nagyfalu

opálos utcáival

alföldi kofáival, nagypiacaival

nőttem parányivá

Fehér gyolcs, selyemszál

Eltépve miszlikben áll…

HARENCSÁR LÁSZLÓ (Szarvas)

GALAGONYA

András, az ötvenes éveit taposó, akkurátus és szigorú ember volt. Feleségével, Annával a falu közepén laktak egy takaros házban. A falu egy utcából állt. Mindegyik házhoz egy keskeny földsáv tartozott, a házzal szemben. A parcellákat a legelőből törték föl, azért hogy minden családnak legyen egy kis konyhakertje. Más lehetőség nem volt, mert a falu egy, hegyekkel-dombokkal szegélyezett völgyben terült el. Az egyetlen művelhető, sík területet a legelő jelentette.

Szóval, András akkurátus ember volt. Erre a legjobb bizonyíték az , hogy az ő parcellájának területe húsz év multával sem változott, míg a többi tulajdonos minden évben egy-egy ásónyom szélességet kebelezett be a legelőből. Persze a karókat minden alkalommal az éppen aktuális mezsgyére ütötték le.

Neki nem kellett új karót beütni, mert az igaz, hogy az eredeti már rég elkorhadt, de Andrásék földjének végében egy galagonyabokor jelezte a régi határt.

A faluban azt mondták róla, hogy lusta vagy csak azt, hogy egyszerűen bolond.

A szemébe nem nagyon merte senki sem mondani, mert tiszteletet parancsoló termete volt.

Viccelődni meg egyáltalán nem lehetett vele, de még Annával, a feleségével sem.

Mogorva emberek voltak. Egymáshoz is csak szükség esetén szóltak.

A ház előtt ülve vagy a veteményest kapálgatva már föl sem kapták a fejüket, ha gyerekzsivajt hallottak, csak magukban sóhajtottak egyet.

Több mint harminc éves frigyüket nem kísérte gyermekáldás. Megkeseredtek.

A falu végén egy viskó állt. Egy nincstelen, emberi méltóságukat teljesen elvesztő család lakta, férj, feleség és Szutyok az ötéves forma gyerek. Anyakönyvezett nevét senki sem tudta, de nem is érdekelt senkit. Szutyok koszos, rongyos ruhákban járt, haja a zsírtól összetapadt, bordái kilátszottak, állandóan folyt az orra, de a szemében különös fény égett. A falubeli gyerekek csúfolták, a felnőttek elkerülték.

A sors utolérte szüleit, egyszer úgy elaludtak a pálinkás butykos mellett, hogy többé fel sem ébredtek.

Szutyok kitaszított lett. Faluszerte azt beszélték, hogy el kellene vitetni az árvaházba.

Egy ilyen beszélgetésbe hallgatott bele Anna. Otthon elmesélte a férjének.

Percekig némán maguk elé néztek, majd egymásra és tudták, hogy mit fognak csinálni. Magukhoz vették a kisfiút.

Az embereknek megoszlott a véleményük. Volt, aki azt mondta, hogy „zsák a foltját…”, meg, hogy „ most megtudja a magyarok istenét…”, volt, aki nem szólt, de magában megértette Annáékat.

Megmosdatták, tiszta ruhában járatták, enni adtak neki és szerették, mert Szutyok szemében az a különös fény úgy égetett, hogy könnyet csalt az ember szemébe és bele is borzongott, aki sokáig nézte.

Egyik vasárnap, kézen fogva, szépen kiöltözve igyekezett a család a templomba, ahová azelőtt sosem jártak. A nép egy kicsit morgolódott, susmorgott, de a mise után sokan odamentek hozzájuk, köszöntek nekik, sőt még beszédbe is elegyedtek velük.

Pár hónap múlva nemcsak tisztelték, de meg is szerették ezt a különös családot.

Eljött az ősz, az ásás ideje. András vállára vette az ásót és a vigyorgó Szutyokkal elindultak. A munka gyorsan haladt, könnyű ásás volt.

Késő délutánra a mezsgyéhez értek.András megállt, nézte a szúrós galagonyabokrot és elgondolkodott.

Eljött az ideje, hogy megnagyobbítsa a kertet.Ahogy közeledett az ásóval, ingujja beleakadt egy tüskés ágba. Amint kiszabadította ingét, a bokor mélyéből furcsa neszre lett figyelmes. Csendben maradtak, egyszer csak az ágak közül egy törékeny madárka bújt elő, és elrepült. Finoman félre húzták a gallyakat.

A bokor közepén meglátták a fészket. A rozsdafarkú párja remegve ült fészkében. A férfi a gyerekre nézett, vállára vette az ásót, és boldogan hazaballagtak.

„KASU”

Bolondnak tartották. Minden faluban van egy „falu bolondja”!

Sokszor szellemi fogyatékosnak nevezik az olyan embereket, akik másként viselkednek, mint mi, „normálisak”.

A bolond meghatározás nekem jobban tetszik. Azért, mert van benn egy kis szeretet, egy kis megértés: „Ugyan, ne bolondozzál már!”

A magyar nyelv azonban sokkal gazdagabb, szebb annál, mintsem egyszerűen „lebolondozzon” valakit. Kelekótya, eszetlen, féleszű, gyagyás, gyogyós, dilis, lökött, buggyant, dinka, lüke, flúgos, eszelős, golyós, ütődött, balga, hibbant, dilinyós, félnótás, gyagya, zizi, lütyő, habókos és kasu.

*

Negyvenéves volt, egy kis cserháti faluban élt. Mivel azon a tájon a „kasu” meghatározást előszeretettel használták, így mindenki csak úgy emlegette, mint Kasu.

Kasu szülei elhaltak, egyedül élt egy kis házacskában, a falu szélén. Kerítés nem vette körül a portát, veteményes kertje egybefüggő volt az erdővel.

Igen, volt veteményese, sőt egy kecskéje is!

Ápolta, gondozta a kertet, etette, fejte a kecskéjét.

Akkor miért is nézték bolondnak? Azért mert nem tudott beszélni. Érthetetlen nyögések, hangok hagyták el a torkát, ajkait furcsán formálta, és közben hadonászott hosszú kezeivel.

A felnőttek megmosolyogták, a falu gyerekei csúfolták, gúnyolták.

Kasu kerülte az emberek társaságát, a gyerekekkel nem törődött, mert tudta, hogy ők még csak gyerekek.

Tavasztól, késő őszig az erdőt járta. Fát gyűjtött télire. Gyümölcsöket, magvakat, gombát gyűjtött, amiket megaszalt, vagy lekvárt főzött belőlük a hideg hónapokra.

Az egyik nap, amikor az erdőből hazafelé ment, egy nagy száraz fát vonszolva maga után, egy gyereksereg szaladt felé. A gyerekek csúfolták, sebtében kitalált rímekkel gúnyolták.

Nem szólt egy szót sem, de, ha véletlenül megszólalt, és azt mondta, hogy:”Nem baj, ha csúfoltok, majd felnőttök!”, akkor még nagyobb lett a ricsaj, a csúfolódás, mert torkát csupán furcsa hangok hagyták el.

A gyerekek között volt egy kislány, olyan tíz éves forma. Szőkésbarna, bezres haja volt, kék szeme, pisze orra és az orra körül számtalan apró szeplő.

Aranyos teremtés volt, de nem ezért tűnt ki társai közül, hanem azért, mert ő volt az egyetlen, aki nem csúfolódott. Mosolygott ugyan, de nem gúnyból.

Ilike, mert úgy hívták a kislányt, többször megállt Kasu házikója előtt, és érdeklődve nézte, amint a férfi kecskéjét feji. Olyankor egymásra néztek, és elmosolyodtak. Akkor is mosolyogtak egymásra, amikor az erdőből hazatérő férfival véletlenül összefutott a faluvégen.

Egy őszi napon, a veteményesben kapálgatva Kasu nagy hangzavarra lett figyelmes. Szinte az egész falu az erdő felé ment. Szomorúak voltak, többen sírtak is.

A férfi végignézett a társaságon, Ilikét kereste szemeivel, de nem látta. Azt megértette a beszélgetésekből, hogy a kislányt emlegetik.

Bajt érzett. Az is volt; a kislány eltűnt.

Két napig keresték. Hiába. Még a rendőrség is megjelent, nyomozó kutyákat is hoztak.

A keresés nem hozott eredményt. A remény, hogy élve megtalálják a kislány, egyre kevesebb lett.

A gyerekek nem csúfolták, a felnőttek nem mosolyogtak a bolondon. Nem csak azért, mert mindenki Ilikéért aggódott, hanem azért is, mert Kasu eltűnt.

Pár nap múlva, az egyik falubeli, aki a teheneit hajtotta haza a legelőről, furcsa alakra lett figyelmes. Az erdő felől, a dombról egy botladozó alak közeledett, karjában cipelt valamit.

Az emberek gyorsan összeszaladtak, és kivették az összeesni készülő férfi karjából Ilikét.

Kasu több napig bolyongott az erdőben, míg végül egy szakadékban talált rá az eszméletlen kislányra. Forrásvízzel itatta, erdei gyümölcsökkel táplálta, zúzódásait széttépett ingjével borogatta.

A kislány életben maradt. Attól a naptól fogva senki sem gúnyolta Kasut.

*

A Cserhát hegyei között van egy kis falu: Terény. A falu megöregedett, lassan kihalnak az öregek, munkalehetőség híján a fiatalok elköltöztek, sok a gazdátlan, gazzal borított porta, lakatlan ház.

Terény, dombon lévő temetőjének sok sírját benőtte a szúrós csipke.

Tavaly, halottak napja környékén, a szúrós csipke fogságából kiszabadult egy hant. Friss virágcsokor díszítette, körben gyertyák égtek. Az egyszerű, fából készült fejfáról nehezen lehetett leolvasni a nevet. Egy szó volt: K A S U.

Két, helybeli idős asszony közelebbről is megnézte a rendbe hozott sírt. Az egyik azt mondta, hogy valamelyik nap egy nagy, nyugati autót látott parkolni a temető előtt, amibe egy asszony, meg a kislánya szállt be.

A kislány kiköpött anyja volt; szőkés barna, bezres haj, kék szem, pisze orr, az orra körül számtalan apró szeplő.

PALACSINTA

Kalkuttai Szent Teréz. Közismertebb nevén: Teréz Anya, a szegények, a kitaszítottak, bénák, vakok oltalmazója. A Szeretet Misszionáriusa. Szent volt. Boldoggá avatták.

Ma is vannak Teréz Anyák! Itt élnek közöttünk. Nem fogják őket boldoggá avatni. Nem is vágynak rá. Teréz anya sem vágyott.

El sem tudják képzelni, hogy mennyi „Teréz Anya”, mennyi „Szent Ferenc” sétál el mellettünk, nap, mint nap. Ők a hospice szolgálat küldöttei.

A hospice, azt jelenti, hogy a súlyos, menthetetlen, a betegségük végstádiumában lévő emberek (azért fogalmaztam úgy, hogy „emberek, mert ők elsősorban Emberek, másodsorban betegek) utolsó napjait, heteit, hónapjait próbálják széppé, elviselhetővé tenni az arra szegődöttek. Elfogadtatni az elmúlást, a halált, lehetetlen. Tudomásul venni sem egyszerű, de lehet, hogy az, aki –hozzávetőleges pontossággal tudja, érzi az órát – az másként szemléli a világot, s lehet, hogy az őt gondozó is.

Ilyen hospice szolgálatot látott el Erika is. Nem töltötte be még a harmincadik életévét, de egy meglett korú ember bölcsességével, s szeretetével szolgált. Igaz, a szeretet nem korfüggő.

Hetente három otthont keresett fel, hétfőn, szerdán és pénteken. Minden otthonban egy-egy kórterem volt az övé. Mindenkit ismert, mindenkiről mindent tudott. Szinte mindent.

A betegek kitárták előtte az életüket, elmeséltek minden kedves s tragikus élményt is. Őszinték voltak. Nem volt mit rejtegetniük. Erika megpróbált mindent megtudni a betegekről. Nyugodtan kimondhatjuk, – bár nem könnyű - a halálra ítéltekről. Ennek a helyzetnek, ennek a tudatnak az elviseléséhez ép, egészséges lélek szükségeltetik. A túlélőknek, a segítőknek, pedig hitre, erőre.

Erikának volt hite, ereje. Olyan aprónak tűnő dolgokkal, figyelmességekkel próbálta széppé tenni az utolsó napokat, amiket nem a betegektől tudott meg, hanem –titokban – a rokonoktól, szobatársaktól, ápolóktól.

Az egyik otthonban volt egy idős bácsi, Pista bácsi. Erika egyik kedvence volt, mert mindig viccelődött. Állandóan jó kedve volt, pedig hatalmas adag fájdalomcsillapítót kapott, és a nővérek is tudták, hogy mennyit szenvedhet az öreg. Pista bácsi csak éjszaka szenvedett. Az éjszakára tartogatta. Nappal nem akart senkit sem zavarni jajgatásaival.

Erika csodálattal figyelte az öreget. Előfordult, hogy Pista vidámsága, pajkossága segítette át egy olyan helyzeten, egy olyan lelkiállapoton, amikor elveszettnek érezte magát, amikor tudatosult benne, hogy nem csodatévő, nem képes senkit sem megmenteni.

A lány megtudta, kifürkészte, hogy az öreg nagyon szereti a vaníliás, krémtúrós, mazsolás palacsintát.

Az egyik, szerdai látogatás alkalmával azt mondta az öregnek:

-          Pista bácsi, fogadjunk, hogy kitalálom, hogy mi a kedvenc étele! És, ha kitalálom, megígérem, hogy a jövő hétre sütök magának hat darabot!

-          Na, na, na!? Mi az, hogy hat darab? Meg mi az, hogy süti! Honnan tudja, hogy sütni kell, meg hogy darabra mérik? A csülkös bablevest is szeretem ám, nagyon! Azt nem kell sütni! Pláne nem darabra!

Viccelődött az öreg.

-          Na, lebuktam! Valóban nem csülkös bablevest sütök magának, hanem palacsintát! Méghozzá vaníliás, krémtúrós, mazsolás palacsintát!

-          Ki árulkodott, honnan tudja?

-          Megéreztem!

Füllentett a lány, majd mind a ketten mosolyogtak, a szobatársak, pedig ugratták az öreget:

-          Nagy zsivány vagy te Pista! Nem véletlenül van a szekrényedben mazsola!

A következő hét szerdáján Erika korán kelt, hogy megsüsse a palacsintákat, s frissen, melegen érjen be velük az otthonba. Nagyon jól sikerültek! Becsomagolta alufóliába, s felszállt a villamosra.

A villamoson mindig volt ülőhely, mert a lakásától pár száz méternyire volt a végállomás, onnan indult a járat.

A harmadik megállóban felszállt egy család. Anya s két gyermeke. A kisfiú nem lehetett több mint négy éves, és kislány sem érte még el a tizet. Látszott rajtuk, hogy szegények. A ruházatuk tiszta volt, de igen viseletes. A gyerekek arca beesett, bőrük vékony volt.

Szépen, csendben leültek Erikával szemben. Illedelmesen köszöntek.

Pár perc múltán kitágult az orrcimpájuk, s nagyokat nyeltek, mert a friss, meleg palacsinta illata úgy úszott a levegőben, mint valamiféle afrodiziákum! Elkábította a gyerekeket.

-          Anya, érzed, mi ez a csodálatos illat?

Szólat meg a kisfiú.

-          Palacsinta. Méghozzá vaníliás, túrós palacsinta!

-          Mi az a palacsinta?

-          A palacsinta, nagyon finom!

-          És honnan jön ez a palacsinta illat?

-          A néninek a táskájából.

-          Én még sohasem ettem palacsintát!

Erika kezdte magát kényelmetlenül érezni. Nézett ki az ablakon, próbálta elkerülni a kisfiú tekintetét, de nem sikerült. Nem tehette meg, hogy nem kínálja meg őket.

Kibontotta az alufóliát, s megkínálta a családot. A hat palacsinta fél perc alatt eltűnt. Az anyuka elnézést kért, a lány zavarodottan mosolygott.

Benyitott a kórterembe. Pista bácsi már nyalta a szája szélét, hiszen a palacsinta illata még mindig érződött.

Erika nem mosolygott. Elmesélte, hogy mi történt a villamoson.

Az öreg nem haragudott, sőt megvigasztalta a lányt, hogy a lehető legjobbat tette. Annak a szegény sorsú családnak nagyobb szüksége volt egy kis finomságra, mint neki.

-          Na, majd a jövő héten hozom a palacsintákat!

-          Rendben, csak csomagold be alaposan, nehogy kiszimatolják!

A következő héten ismét elkészültek a palacsinták. A villamoson nem volt semmi gond. Erika alaposan becsomagolta őket. Beért az otthonba, s beszállt a liftbe. A liftben kinyitotta a palacsintákat rejtő dobozt.

Rossz gombot nyomott meg, így egy emelettel feljebb szállt ki. Ahogy kilépett a liftből, azonnal rá jött, hogy nem jó helyen jár, de már késő volt. A palacsinta illata elterjedt a folyosón. Gyereke szaladtak felé. Nem tudott ellent állni. A palacsinta ismét elfogyott.

Benyitott a kórterembe, és elmesélte, hogy megint mi történt.

-          Erika! Elárulok magának egy titkot! – Mondta Pista bácsi.

-          Milyen titkot?

-          Nem tudom, hogy kitől tudta meg, hogy én a vaníliás, túrós, mazsolás palacsintát szeretem, de egy biztos: az a valaki nem jól tudja! Ugyanis, én a baracklekváros palacsintát szeretem a legjobban!

-          Na, nem fog ki rajtam Pista bá! Egy hét múlva mind a két féléből hozok, s nem téríthet el senki sem!  - Fogadkozott a lány.

Nagyon készült, és nagyon jól is sikerültek a palacsintái. Büszke is volt magára.

-          Na, nem fog ki rajtam az öreg, sütök még hat darab kakaósat is! Nem lesz kifogás!

A villamoson és az otthonban sem volt semmi gond. Minden simán ment. Erika mosolygott magában, hogy fog nevetni Pista bácsi, ha elárulja neki, hogy háromféle palacsintát is sütött.

Benyitott, s nem mosolygott.

Az öreg ágya üres volt. Tiszta ágynemű feszült rajta. Az éjjeliszekrényen gyertya égett, mellette egy boríték. A címzésen az állt, hogy „Erikának”

A lánynak könnyek szöktek a szemébe. Felvette a borítékot, s kinyitotta:

„Kedves Erika!

Köszönök mindent, amit értem tett. Az utolsó hónapjaimban az Ön mosolya tartott életben!

Pista bácsi

Utóirat: A szomszédos szobában van egy kisfiú, Tomika. Imádja a kakaós palacsintát!”

A lány mosolyogva átsétált a szomszédos szobába.

Pruzsinszky Sándor

SZEMESNEK ÁLL A VILÁG 

   
Folyvást ezt hallottam Verától.
Élelmességben ő tényleg verhetetlen volt. Ha valahol sorba kellett állni, percek alatt az élre került. Ha a hentesnél elfogyott a csirkemáj, apánk – aki élt-halt a resztelt májért - Verát küldte a véres kötényű húsmesterhez, kimuzsikálni belőle a zsírpapírban pult alá rejtett resztlit. Vagy a piacra, a Hitler-bajszú zöldségeshez, ha azt akarta, hogy szép, öklömnyi méretű legyen a rántottánkba a tojás. 
Vera mindent el tudott intézni.
Elintézte, hogy apánk a nevére íratta a nagy családi házunk. Elintézte azt is, hogy apánkat az első szívroham után gondnokság alá helyezzék és felvegyék a Fényes Alkony idősek otthonába, ahol minden bentlakónak egy-egy összkomfortos, de magáncella méretű lakosztály jutott.
Nem csoda, hogy a nővérem kicsit lenézett engem, aki csak úgy félálomban tengtem a világban. Sose tudtam elintézni semmit és egy idő után már semmin se csodálkoztam. Szinte természetesnek vettem, hogy a házból apám meghitt tárgyai el-eltünedeztek. Hogy a szünidei otthonlétem napjai évről-évre rövidebbek lettek. Hogy a szobámba, ahol – fejem felett apa ifjúkori képével – óvodáskorom óta aludtam, nővérem élettársa, az óriástermetű Ede költözött be. S hogy végül az iskolapénz, amit még apánk kezdett a tanulóidőmre átutalni, egy szép nap elmaradt.
Nem is fejeztem be az egyetemet.
Az apámnak írott leveleim felbontatlanul érkeztek vissza.
Vera azt írta: nagyot csalódtak bennem, látni se akarnak.
Alkalmi állásokból éltem. Időnként nők tartottak el, s én ezt sértett világmegvetéssel tűrtem. Néha új életet akartam kezdeni, nevet változtatni,
aztán maradt minden a régiben.
       
De egy álmos nyári délután – éppen azt számoltam: hány napig tudok még savanyú levest olcsó bambuszsalátával  ebédelni a kínai büfében - megérkezett Vera távirata: „apa tegnap meghalt a kórházban”.
Akkor már harmadik hónapja voltam munka nélkül. Egy használtruha-boltból elemeltem egy sötét öltönyt, aranygombokkal, „Jacht klub” felirattal, ebben mentem apámat temetni. Szégyelltem magam, persze, hogy szégyelltem. De már megszoktam a szégyent, olyan volt, mint valami fényvédő krém, ami kiszűri égő arcodon a veszélyes sugarakat. S valami könnyűséget is adott, az érzést, hogy szinte mindegy, mit teszel: rajtad már semmi felelősség önmagad iránt.
Megérkezve szülővárosomba, elhaladtam a régi hentesbolt előtt. Most számítástechnika volt a helyén, agresszív, lüktető fényreklámmal. A Tejvendéglő – ahol iskolába menet babos bögréből ittam a pultnál kimért forró kakaót – autókölcsönzővé változott. A Jópipa kisvendéglő – ahonnan vasárnaponként az apámnak vittem a csülköt a lucskos káposztával vagy a pulykamellet a házi dödöllével, Rozi néni-módra – mobilszervizzé.
Kerek tíz éve, hogy nem jártam erre. Azóta minden elváltozott, idegenné lett. 
Megálltam hajdani iskolám, egy  hosszú sárga ház előtt. A bejárat előtti korlátra meredtem. Tisztán kibetűzhettem a szavakat, amiket gyerekként én karcoltam a fémbe egy sötét téli estén, zseblámpa mellett: „Szeretlek, Bán Kriszta”. 
Behunytam a szemem, mintha erős fény sugározna a betűkből. Bán Kriszta, mi lehet veled? Te voltál a legszebb lány az osztályban. Mindannyian érted epedtünk, olykor meg is verekedtünk érted. A copfos, szőke vadmacskáért, aki belekarmoltál az arcomba, miután egyszer, a boszorkányfa alatt sikerült téged megcsókolnom. Akkor azt mondtad: „Ne erőlködj, sose leszek a tiéd”. És a képembe nevettél.  Vajon élsz-e még?
Csak egy utcát kellett jobbra kanyarodnom, hogy a házunk előtt haladhassak  el. A lehúzott redőnyök mögül is szinte perzselték tekintetemet a hajdani tárgyak: a rózsafa-garnitúra a két nagy szekrénnyel, az ál-velencei tükrök és a kopott plüssfotelek. Behunyt szemmel is láttam a fal repedéseit meg a padló kopását – épp azon a helyen, ahol apám ájultan feküdt azon a bizonyos délutánon. Most kihalt volt a ház: mintha senki se lakna benne. Csak a nagy vadgesztenyefa sóhajtása hallatszott a forró nyári szélben.
A kórházban a végtisztességi előadó fogadott. Előtte tésztaszerű, halovány arcúnak képzeltem el, aki fekete nyakkendőt hord a gyászos, sötétszürke zakójához, s a szobában, ahol üldögél, a falakon kolumbáriumok sorakoznak, a beköltözők neveivel s ha belépsz hozzá, feláll és részvétteljesen meghajol. A valóságban kockás inget, kopott farmert viselt és a füléből egy zsinór lógott ki.
Valami divatos zenét hallgathatott azon, mert a keze és a feje vad ütemre reszketett. Nem állt fel, nem hajolt meg, még a füléből se vette ki a zsinórt, csak unottan azt kérdezte, látni akarom-e? Bólintottam, és áthaladtunk egy folyosón, ahol kétfejű kutyák meg szem nélküli csecsemők úszkáltak hatalmas uborkásüvegekben. Benyitottunk egy jéghideg szobába, ahol a végtisztességi szó nélkül kihúzott a falból egy nagy alumínium tepsit és az asztalra helyezte. A tepsiben apám feküdt, abban a ruhában – emlékeztem rá - , amiben aznap járkált,
amikor utoljára láttam a Fényes Alkonyban. Most itt feküdt és a szeme nyitva volt: szigorúan meredt rám.
Sajnos, a szemét nem tudtuk lezárni, most már örökké így marad  – magyarázkodott a végtisztességi – az agyérgörcstől van, tudja, pupilla-megfeszülés… - Elhallgatott, olyan szemrehányón nézhettem rá – Én itt vagyok a szomszéd szobában…csak szóljon, ha befejezte, oké?
Egy órán át néztem az apámat és ő is nézett engem. Farkasszemet néztünk a halál függönyén át. Aztán remegni kezdett a lábam és valami fojtogatta a torkomat. Azt hittem, a formalin csípős szaga miatt van, de aztán valami zajt véltem hallani a hátam mögött. A szívem a torkomban vert. Megfordultam, de senki. Csak mintha a jól ismert rekedtes hang azt kérdezte volna: „hát  elfelejtetted, te bolond, hogy csak téged szeretlek?”.
Szomorú melegség áradt a szívem táján, mert hirtelen azt éreztem: én tehetek mindenről.

Ahogy kiszédelegtem az utcára, az első, aki szembe jött velem, Bán Kriszta volt. Már nem volt szőke: vadfekete hajzatot viselt.
Semmit se változtál, Rafael! Megöleltük egymást. Kriszta decens kölni illatot árasztott s ahogy arcunk összeért, éreztem a vastag, pacsulis púderét. Te sem – vágtam rá én is, pedig a hajdani szép nyakán – kamaszálmaim hattyúnyakán! – már alattomos ránc terpeszkedett. De a mosolya, a csibészes, amelyik mindenkinek azt sugallta: „csak hozzád vagyok őszinte”, a régi volt. Jó a szerelésed – simított végig kacéran a lopott öltönyömön – tengerészkapitánynak öltöztél a temetésre?
Meglepődtem: te tudsz róla?
Kriszta kérdéssel válaszolt: emlékszel a boszorkányfára? A Duna-parton? Legyél háromkor ott. – És elviharzott.
  Pontban háromkor ott voltam. A göcsörtös boszorkányfa alatt.
Hatalmas gyökérzete, ahogy a talaj felett a semmibe tekeredett, engem ősvilági szenvedélyekre emlékeztetett.  Eszembe jutott az a régi délután, amikor egyszer az érettségi évében - vágyaktól telve – birkózásnak induló ügyetlen csókot váltottunk itt: nyelvesnek indult, de harapás lett belőle. (Te marha, súgta utána Kriszta és díszzsebkendőjével törölgette orrom hegyén a karmolást).
Kriszta persze késett s amíg várakoztam, elszenderedtem a forró homokon. Furcsa álmom volt: újra tizenhat éves voltam és futottam  egy forró mezőn. Éppen próbáltam rájönni, hová is futok, amikor elestem és a térdemből folyt a vér. Egy domb mögül felbukkant a régi házunk. Hirtelen apa szobájában voltam: „ebcsont beforr”, mondta és rám mosolygott. Álmomban is emlékeztem rá: ez akkor történt, amikor Vera először hozta fel magával Edét, a hatalmas termetű kajakost. A lassú beszédű élsportoló taszította apánkat. Sokáig elvitatkoztak ezen. Másnap reggel kapta az első szélütést.
„Agyérgörcs, de ne tessék ijedezni, garantáltan szelíd lefolyású lesz” – bizonygatta álmomban a kórházi orvos, amikor felhorgadva láttam, hogy utolért a Nap, s a homlokomon izzadság gyöngyöz.
Kriszta nyakában – talán, hogy azt a gonosz ráncot eltakarja – most nagy ezüstkereszt fityegett.  Észrevettem, hogy a fehér damaszting alatt – ugyanúgy, mint akkor – most sem hord melltartót. Rám villantotta szép szemét.
Hol laksz mostanában, te csavargó?  Biztos menő ügyvéd vagy már valahol, igaz? - A hangja évődő volt és kihívó. – Hát persze – hazudtam én erre szemrebbenés nélkül – egy alföldi kisvárosban. Te pedig biztos régóta színésznő vagy  – mondtam megjátszott vidámsággal – hisz mindig is az akartál lenni. – Kirúgtak – mondta ő és kiengedte az egyik gombot az ingén, én meg úgy tettem, mintha nem venném észre – most épp munkanélküli vagyok – és felnevetett –, vagyis konyhalány egy kisvendéglőben…Épp a nővéredék  házában van, tudod, amit azután vettek, hogy apádat beraktátok abba a rémes Fényes Alkonyba, ők meg szépen eladták a régi házat…Torkomat szorongatta a kép. Ahogyan a második agyvérzése után a fürdőkádban lemosom, majd öltöztetem s ő a rókafejes botjával lassú sétára indul a szobában, minden lépése után harákolva levegőt vesz. Ha beszélni akartam vele, nem válaszolt már, legfeljebb bólintott vagy intett s a WC-re is támogatni kellett. Aztán az a találka Verával, a közjegyzőnél: mint apa gondnokai, aláírtuk az otthonbeli elhelyezését. Emlékszem, hogy meglepett a saját mozdulatom könnyedsége: milyen mohón ragadtam meg a tollat! Egyetlen, gyors vonással írtam alá a nevemet, nem gondolva rá, hogy ezzel a tollvonással magamon ütöttem sebet.
Azt akarom, folytatta Kriszta, hogy nyíljon ki végre a szemed. Tudd meg, az Ede, igen, valaha az én pasim volt, a gyűrűs vőlegényem…De a te Vera nővéred szépen elmarta tőlem.          Szemesnek áll a világ, mondtam én zavartam. Hallgattunk, magunkban mérve az elveszett idő mélységét. 
Valahonnan fentről, a boszorkányfa tetejéről madár rikoltása hallatszott.
Hirtelen szél kerekedett.   Kriszta megborzongott és feltápászkodott, begombolta az ingét. A temetésen találkozunk – mondta, elfelhősödött arccal – megígértem, hogy értük megyek a vendéglőjükbe. 
- A vendéglőjükbe? Hát övék az a vendéglő is?
Felnevettem, kissé erőltetetten: jövök veled.     ------- Inkább csak a temetésen találkozzunk. Jobb lenne, ha még nem tudnál semmiről.
Nem tudok semmiről: tetszett az ötlet.
De aztán, alig hogy Kriszta elment, furdalni kezdett a kíváncsiság. 
Csak azért is megkerestem a vendéglőt, mely a sárga és vörös lampionok izgató, meleg fényével hívogatott.
Rögtön megláttam a feje búbján kopaszodó, tagbaszakadt Edét, ahogy hízelgő mosolyával szolgálja ki a vendégeket. Ahogy jobbra-balra hajlongott az alacsony asztalok között, messziről úgy festett, mint valami hatalmasra megnőtt kerti törpe. Mindenkihez volt valami kedves szava, házigazdai mozdulata. Nem ismert meg a napszemüvegemmel, hosszú hajammal (s főleg, mert csak egyszer találkoztunk annakidején), széles mosollyal invitált egy üres asztalhoz. Gyors volt és sallangmentes, egykettőre megkaptam a bécsi szeletet s a korsó sörömet.
Valósággal vadászott a tekintetemre: az arca sima volt, a szeme szelíd, úgy kérdezte: óhajtok-e még valamit?
Fizettem a sógoromnak és épp felálltam már, amikor megláttam Krisztát, ahogy leszedi az asztalokról a piszkos edényt. Nem nézett rám, csak a földre. Felkapta a rántott hús maradékával az én tányéromat, sörhabos poharamat is és szó nélkül szaladt tovább. Láttam, hogy remeg a keze . Kriszta! – szóltam volna utána, de akkor, egész közelről, megint felvijjogott a madár.
Mintha fájna neki, hogy így forog a világ, keserű magja körül.
   Siettem a temetésre, hogy elsőnek érjek oda. Nem akartam találkozni már senkivel. De ők, kocsival jőve, megelőztek.
A gyászmenet – a nővéremék és Kriszta, a pap meg a sírásók – éppen elindult. Lábujjhegyen eredtem utánuk: nem akartam, hogy hátranézzenek.
Csak mikor a kiásott sírhoz értünk, akkor vettek észre. Góliátszerű sógorom kimeredt szeméről láttam, hogy végre megismert. Meglepődtem, hogy nem látok az arcán ellenszenvet.
Körbeálltuk a koporsót s a pap –  pelyhedző állú fiatalember – rövid  beszédbe kezdett. S akkor egy repülőgép húzott el a fejünk felett. Szomorú, égzengető zaja elnyomta a halk gyászbeszédet, melyből csak néhány szófoszlány volt kivehető. Aztán még egy gép jött s mire az is tovaszállt, a kis papocska is befejezte: keresztet vetettünk, gépiesen. Arra gondoltam, miközben a sötét földdarabok zuhogtak apámra: valahogy nagyon neki való volt ez a  kényszerű beszéd-nélküliség. Nagyon is kifejezte őt. És minket is, akik ugyanazt az imát mormoltuk, de nem néztünk egymásra.
Visszafelé gyalog mentünk, Vera, Kriszta meg én, a hársfasor megbocsátó mézillatában ballagva. Nem szóltunk, fürösztöttük egymást a megtisztító némaságban.
A halotti torra a vendéglő teraszán terítettek. Gólemszerű sógorom szolgálta fel a bográcsgulyást, tárkonnyal és csípős paprikával.
- Tudod, még tegnapról maradt, de kifogástalan – magyarázta Vera s a földre nézett. De Ede a savanyúság fölött rám kacsintott apró disznószemével és vállon veregetett.
Krisztával szemben ültem. Még most is alig szóltunk egymáshoz. Veráék is csak tőszavakat váltottak. Evés közben hallgattuk, ahogy odafent a madárszárnyak mint valami simogatás, szelíden suhognak.
Aztán elővettem zsebemből a szobám faláról megmentett sárgult fényképet: apánkat ábrázolta sihederkorában, fején kackiás gigerli kalappal. Nekitámasztottam az asztal közepén egy pohárnak, miközben Vera a halotti gyertyákat gyújtotta meg.
Száraz vörösbort ittunk és mindenki becsípett. Nővérem félrevont: meddig maradsz? – Holnap reggelig, válaszoltam.
Maradj még, mondta ő: szimpatikus vagy Edének.
Most kell meghatódnom? – morogtam én és úgy koccintottunk, legényesen összeakaszkodva, hogy mindhárman egymás poharából ittunk. Nevettünk és nyakaltuk a Kékfrankost, közben néztük Verával a mi fiatal, csibészes apánkat, akinek a szeméből vidám világmegvetés sugárzott.

Így telt el ez a nap, a viszontlátás napja. Éjfél felé dőltünk csak ki. Mi ketten Krisztával felvonultunk az emeleti vendégszobába. Senki sem csodálkozott rajta.
Magammal vittem az apám boldog, fiatal arcát.
Mellette lettünk egymásé.
Reggel kettőt kopogtak a szobaajtón. Vera volt, úti ruhában.
- Mi most elutazunk egy hétre: beutalónk van. Vigyázzatok addig a házra!
Csak néztem rá, szótlanul.
- Ölelj át – mondta végül.
Átöleltem.
A könnyeitől nedves lett a vállam.
 

Bódiné Ferenczi Tünde

Az én nagyapám

Szemében az ég kékje fénylik szűk résen,
nemzedékek harca a tekintetében.

Fehér haja sárgán csillog a napfényben,
amint lovát a kocsi elé köté meg.

Indul egy újabb nap a földeken,
Nem teher a munka idős testének.

Végzi a dolgát, hallgatagon, némán,
Gyöngyöző arca föld porától barázdált.

Zsigereiben érzi, mit kér az anyaföld,
s néha mormol valamit maga előtt.

Megszólítanám, de dolgozik serényen,
fel sem néz a munka hevében.

Bozontos szemöldökével az eget kémleli,
Talán most észrevesz, szíve fájdalommal teli.

Háború szörnyű mételye emlékként lepereg,
Nincs mit szólni, a lelke is megremeg.

Küzdelem az élet, neki a szenvedés jutott,
dolgozott keményen, ahogy csak tudott.

Felcsattant nagy ritkán,
mintha ég, s föld zengene,
mégis a hallgatása égett bele szívembe.

Panasz a száját soha el nem hagyta,
A szőlőskertben volt minden bizodalma.

Felvett kocsijára, ahogy iskolába mentem,
Leszálltam hamarabb, nehogy kinevetnek.

Bárcsak még egyszer felülhetnék mellé,
a rázkódó kocsin a szőlőbe kimehetnék!

Hallgatnám a határ hangjait mélán,
Láthatnám még egyszer, ahogy a nagyapám néz rám!!!

NAGY JÁNOS

Születésnapi ajándék

Szombat délután volt, a barátnőm átugrott hozzám, hogy megköszöntsön. Ötven éves lettem, ami egy nő életében már elég szép kornak számít. Az asztalon az általa hozott bonbon díszeleg, de aztán ezzel vége is az ünnepi külsőségeknek. Egyáltalán nem érzem attól jól magam, hogy megértem ezt az időt. Kávézunk és a munkahelyi pletykákkal szórakoztatjuk magunk. Nemcsak barátnők, munkatársak is vagyunk.
Csengetnek, ajtót nyitok. A postás dísztáviratot hozott.
-  Vajon ki küldhette? – cikázik át agyamon a kérdés. Felbontom a díszes borítékot.
„ Drága Édesanyám! Születésnapod alkalmából nagyon sok boldogságot, erőt, egészséget kíván szerető fiad János!”

Valami megmagyarázhatatlan gyengeség fog el. Csak remeg a kezemben a távirat, a könnyeim maguktól erednek meg. Teljesen erőt vesz rajtam a sírás. Nem bírom abbahagyni.  A barátnőm átölel, gondolom, nem érti, miért sírok. Én viszont nagyon is tudom…
- Mi a baj Klári?  Minden rendben van!  Nagyszerű fiad van! Maholnap végez az egyetemen!
- Igen, valóban nagyszerű gyerek.  Csak eszembe jutott egy régi történet.
Kíváncsian néz rám. Bár még küszködöm a könnyeimmel, mesélni kezdek…

- Harmincöt éves voltam akkor, a Jancsika meg tíz. Túl voltam a válás minden megpróbáltatásán. Tudod, nagy szerelem volt a miénk, aztán meg csúnya vége lett. A férjem ugyanúgy élt, mint legény korában. Este munkaidő után sörözni ment a barátaival, a hétvégére is mindig volt valami programja. Én meg neveltem Jancsikát, a munkaidő után rohantam az óvodába, vásároltam, főztem, mostam, elláttam a háztartást. Az évek egyhangú robottal teltek, csak a kisfiam jelentett számomra vigaszt. Jókedvű, tündéri kis srác volt. A válás őt is nagyon megviselte. Figyelmetlen lett az iskolában, rossz jegyeket hozott.
Az emlékek újra megrohannak, csak nehezen tudom folytatni a történetet…

- Nem értette, miért mentünk szét az apjával. Hogy magyaráztam volna el egy kisiskolás gyereknek, hogy mennyire elegem lett mindenből? Féltem a jövőtől, de nem akartam tovább folytatni az eddigi életem! Úgy semmiképp! Hát, beadtam a válókeresetet. Eléggé padlóra kerültem, minden értelemben. Anyagi problémáim is voltak, a volt férjem hol fizetett gyerektartást, hol nem, de leginkább nem kaptam tőle mást, csak gúnyos, megalázó szavakat.
- Szóval harmincöt éves lettem, épp a születésnapom volt. Persze, nem köszöntött meg senki. Sokkal inkább rosszkedvű voltam, mint boldog. Semmi okom nem volt a boldogságra! Azt hiszem, kezdtem belesüllyedni az önsajnálat és depresszió mocsarába.
- Jancsika már önállóan jött haza az iskolából a helyi járatos busszal. Az iskolatáskát vidáman a sarokba hajította és kipirult arccal járult elém.
- Boldog születésnapot kívánok anya! –  azzal boldog mosollyal nyújtotta felém  a parfümös üvegcsét.
- Honnan volt rá pénzed? – kérdeztem szigorúan.
- Megspóroltam a zsebpénzemből.
- Hiszen alig tudok néha pénz adni! - néztem rá gyanakvóan.
- Apa is adott hozzá!
- Jól van, köszönöm!  Menj a szobádba és csináld meg a házi feladatot!
Néztem a parfümöt. Nem lehetett olcsó dolog. A kelekótya apja is ilyenre adott neki pénzt, ahelyett, hogy egy cipőt vett volna neki! Mindig is ilyen felelőtlen, nem törődöm alak volt!
- Nem sokkal később csengettek az ajtón. Kálmán volt az, ismertem régóta. A drogériában volt biztonsági őr. El nem tudtam képzelni, hogy mit akarhat. Látszott, hogy zavarban van. Nehezen kezdte a mondandóját…
- Ne tessék rám haragudni Klárika, de muszáj volt eljönnöm. A fia, meg egy másik fiú parfümöt loptak a boltban. Ők nem láttak engem, de én a kamerán keresztül nagyon jól láttam, hogy mit művelnek. Tudja, ki kellett volna hívni a rendőrséget és feljelentést tenni, de hát nem akarok én ártani a fiának. Az apja jó barátom volt, és magát is ismerem. Ezért inkább eljöttem, hogy valahogy rendezzük ezt a dolgot, de ne tessék szólni a főnöknek, mert akkor meg engem bocsátanak el!
- Egy világ omlott össze bennem. Megígértem Kálmánnak, hogy másnap bemegyek a boltba és kifizetem a parfümöt. Dühösen hívtam elő Jancsikát a szobájából. Látta, hogy valamiért igen csak mérges vagyok.

- Na, gyere csak, meséld el, honnan van ez a parfüm!
- Neked vettem, anya. – szólt megszeppenve.
- Ne hazudj, most volt itt a drogéria biztonsági őre, elmondta, hogy loptátok! – ordítottam magamból kikelve.
- Olyan semmirekellő leszel, mint az apád! Én éjt nappallá téve gürizek érted, te pedig lopsz a boltból!
- Nem szégyelled magad? – Mi lesz így belőled, börtöntöltelék? – Olyan leszel, mint az apád?
- Nem szólsz semmit? Puff! – lekevertem egy pofont.
- Azt hiszed neked mindent szabad? Puff! – adtam neki a második pofont.
- Anya, én csak örömet akartam okozni neked! – sírta el magát az én kisfiam.
- Azt akartam, hogy újra jókedved legyen! – mondta, miközben a könnyek folytak le az arcán.
Hirtelen nagyon elszégyelltem magam. Még soha nem ütöttem meg semmiért. Néha odalegyintettem a fenekére, de most dühből, erővel adtam a két pofont. Uram Isten, hát milyen anya vagyok én? Tényleg ennyire alávaló dolog, amit csinált?
- Édes, drága kisfiam! – sírtam el én is magam.
- Ne haragudj rám Jancsikám! - öleltem magamhoz kétségbeesett erővel. – Nagyon szeretlek!

Mi történt azután? – kérdezi a barátnőm.
- Azután… méláztam el, visszaemlékezve a történetre.
- Másnap visszaloptam a parfümöt a boltba. De aztán mégis csak beletettem a kosaramba és kifizettem a pénztárnál. A kisfiamtól kaptam születésnapomra! Ahányszor csak használtam, mindig eszembe jutott a könnytől áztatott maszatos arca, ahogy mondja:
- Anya, én csak örömet akartam okozni neked!

- Hanem én kis Jancsikám attól a naptól fogva nagyon megváltozott. Mintha az egyik napról a másikra felnőtté érett volna. Nem kellett többé figyelmeztetnem, hogy tanuljon. Egyre jobb jegyeket hozott és év végére már dicséretet is kapott. A mindig jókedvű, vadóc kis kölyökből, komoly, megfontolt gyerek lett egyik pillanatról a másikra. Segített a házi munkában, bármit megtett, amire csak kértem. A gimnáziumot kitűnő eredménnyel végezte el. Az egyetemre is elsőre felvették.
- Igen, büszke lehetsz a fiadra, Klári! – szólt közbe elismerően a barátnőm.
- Büszke is vagyok! De valami mégis megváltozott közöttünk. Az én hízelkedő, hozzám bújó kisfiam örökre elveszett. Maradt a mindig komoly, kötelességtudó, példásan tanuló, de távolságot tartó fiatalember. Az a meghitt közvetlenség, ami addig jellemezte a kapcsolatunkat, eltűnt.
- Sosem beszéltünk utána erről a parfümlopásról. Úgy gondolom, mindketten kerültük a témát. De tudod, attól kezdve valahogy én is megváltoztam. Egyszer és mindenkorra lezártam magamban a férjemmel való szakítást. Nem mondtam róla rosszat Jancsikának sem. Elfogadtam, hogy így alakult az életem, és a múlt helyett inkább a jövőre koncentráltam. Jancsika engem is inspirált. Befejeztem levelezőn a középiskolát, leérettségiztem. Megszereztem a mérlegképes könyvelő képesítést.
- Azt hiszem, most már én akarok neki megfelelni. Nem szeretném, ha a leendő orvos fiam restelkedne az anyja miatt.
- Ugyan Klári! Hiszen mindenki elismeri, hogy milyen nagyszerű anya vagy!
Nem szólok semmit. Ez a régi történet most is felkavar. Ahányszor csak születésnapom van, ettől szenvedek.

Kopognak az ajtón. Vajon ki lehet? Nem várok senkit. Ajtót nyitok. Nem akarok hinni a szememnek!
- Jancsikám, kisfiam! – Hát mégis haza tudtál jönni? - kérdezem leírhatatlan örömmel.
Úgy szorítom magamhoz, mintha örökre szeretném magamhoz láncolni.
- Akkor én nem zavarok tovább! – mondja a barátnőm és már veszi is a kabátját. Csak intek, hogy rendben. Örülök, hogy ilyen tapintatos.                                                                                                                     

Azt sem tudom örömömben, mit csináljak. A boldogság hatalmas hullámban önti el a testem, a szívem repes az örömtől.
- Mivel jöttél?  Mit ennél?  Hogy állsz a vizsgáiddal? – csapongok össze – vissza a kérdésekkel.
Az én nagy fiam csak mosolyog, majd egy hirtelen mozdulattal egy üveg drága parfümöt nyújt felém.
Nézem a celofánba díszesen becsomagolt üvegcsét. A tizenöt évvel előbbi történet jut eszembe. A könnyeim magától erednek meg, pedig nem akarok sírni.
Magához ölel. A szívem úgy kalimpál, szinte ki akar ugrani a helyéről.
- Nem loptam, anya! – súgja a fülembe alig hallhatóan.
Már zokogok. Az elmúlt másfél évtized összes öröme és fájdalma egyszerre tódul fel az emlékezetemben. Látom, hogy az ő szeme is könnyes.
- Drága kisfiam, annyira szeretlek!  Bocsáss meg nekem!
- Én is szeretlek, anya! Nem kell bocsánatot kérned semmiért!
Úgy kapaszkodok belé, mint hajótörött a mentőcsónakba. Érzem, ha volt is köztünk valami láthatatlan gát az elmúlt évek során, az most végérvényesen átszakadt. Csak a sírást tudnám már végre abbahagyni!
- Na, ne sírj! Hogy mutatlak be ilyen kisírt szemmel a kedvesemnek? Holnap reggel érkezik a vonattal. - Ma nem tudott jönni, egy családi program miatt – nevet rám a szemével.
- Jaj, Istenem, és ezt csak így mondod?  De hát nem is készültem semmivel!  Hogy néz ki?  Mesélj!
- Tetszeni fog anya!  Olyan, mint te!  Nagyszerű lány! – ad egy puszit a homlokomra.
A szívemet elönti a melegség. A testem minden porcikáját végtelen boldogság járja át. Ennél szebb ajándékot még sosem kaptam születésnapomra.

KELEMEN NAGY KLÁRA

Kapocs egy életen át

            Szeretetet csak az tud adni, aki kapott. Sokszor hallani ezt a mondást és ez az igazság. Az az igazi anya, aki készül az anyaságra. Már várandós korában beszél ahhoz, akit szíve alatt hord. és igyekszik úgy élni, hogy amit tesz, azzal ne ártson testében fejlődő magzatának.

            Nem ismeri, de már szereti a kis jövevényt. Aztán mikor megérkezik a nagy nap, a kínt, fájdalmat elviselő anya aggódik babájáért. Csak neki ne legyen semmi baja! Saját szenvedését legyőzve, szinte feledve öleli magához a testéből kiszakadtat. Már becézi, könnyeivel küszködve gyönyörködik benne és minden jót, szépet kíván neki életéhez,

úgy adja át féltve az őket segítőknek, bábának, orvosnak.

            Az új találkozás az első szoptatás, nagy izgalom, aztán a többi még bent az intézményben várakozással teli csupán 3-3 óra, de már az is nagyon hosszúnak tűnik. Aztán mikor meg haza jöhetnek, ahogy a család fogadja a picit, ez mind a szeretet megnyilvánulása, amit ő még nem tud viszonozni, de feléje árad. Minden nap ad izgalmat, a törődés, gondoskodás során, és ahogy telnek a napok, hetek, hónapok a fejlődő csecsemő is viszonozza a felé áradó szeretetet. Mosolyog, kacag, szorítja egy-egy ujjunkat, majd simogat pici kezével, odabújik hozzánk a vele foglalkozókhoz. Mikor már gügyögni képes hangjával annak hangszínével is jelzi érzelmeit, ez már nem csak a sírás a szeretet visszaadása sugárzása felénk. Aztán mi nagyon várjuk az első szót mama, papa. Mily boldogság tölti el az embert ekkor az kifejezhetetlen. Én is így éltem át ezt az időszakot, ahogy visszaemlékszem. Anyaként más ember lettem, talán igazán a gyerekem tett felnőtté. Aztán mikor megtette az első lépéseket, amikor kezemet megfogva vitt ide-oda valamiért, amit csak azzal és mutatással tudott megadni. Mikor meg elindult, tépett nekem gazt, de néha a legféltettebb virágomból is letépett egyet-egyet, és azokat együtt tettük vázába. Az új dolgok felfedezése, a környezetének megismerése is sok szép élményt adott.

            Gyermekeimmel soha nem kellett hangoskodnom, szép szóból is megértették, hogy ezt

tehetik, azt nem. Amit kértem teljesítették, nagyon szerettek az állatokkal lenni. Boldogok voltak, ha születtek kisgidák, malacok, ha keltek kiscsirkék, kiskacsák, pulykák. Izgalmasak voltak a legeltetések. Már karon ülő korukban kivittem őket magammal, aztán maguk is legeltettek korukhoz mérten, először kisebb majd nagyobb állatokat. Az ő szintjükön mindig megbeszéltük annak miértjét. Az életem úgy alakult, hogy a fővárosból tanyai iskolába kerültem és itt a tiszántúli város külterületén tanítottam. Itt születtek és cseperedtek fel lányaim. Itt mindentől távol, villany, telefon nélkül, telepes rádió mellett, szomszédok is messze, de a természet minden csodájához közel. Mire iskolások lettek, megszűntek a tanyai iskolák, városba költöztünk akkor megint egy új életformát kellett megtanulniuk, ami már könnyebben ment, nem kellett már a segítségem. Ha valamit nem értettek bátran megkérdezték, megbeszéltük, ez csak szeretettel lehetett megmagyarázni. Hálásak voltak érte megfogadták. Előfordult, hogy valami rosszat tettek nem tagadták, megbeszéltük. Megtanulták mit miért lehet, kell tenni? Az óvodai és iskolai évek hamar elteltek, mindig adódtak megbeszélni valók. A kamaszkor sem okozott nagy gondot, de az olykor némi vitát kiváltott belőlük. Két lányom van, így a másodiknál már erre figyeltem és nem fordult elő.

Elszaladtak az évek, gyermekeim felnőttek, saját családot alapítottak, elkerültek itthonról.

80. évemhez közeledve már özvegyen, magányosan, ahogy visszagondolok életemre azt látom nem éltem hiába. Gyermekeim már saját csemetéiket nevelik nagy szeretettel, örömmel tapasztalom, hogy az én példámból tanulva. Természetesen haladnak a korral és annak megfelelve követik. Tisztelettel vannak felém, gyakran meglátogatnak, tanácsot kérnek tőlem. Az unokák tanítgatnak a számítógép használatára, tőlük többet tudok erről, mint a tanfolyamtól. Aggódnak értem, szinte minden nap jön üzenet a gépen vagy telefonálnak. Hogy vagy anyu? Mi van veled mama? Hívnak, hogy menjek hozzájuk, de még maradok, sok minden köt ide. A több száz volt tanítványom, akik már felnőttként gyermekeikkel vagy unokáikkal sétálva köszöntenek rám az utcán. Makacskodom, vagy csak nem merek kilépni a már megszokott otthonomból és életformámból? Magam sem tudom, majd egészségem alakulása eldönti, megyek vagy maradok? A szeretet és összetartozás akkor is megvan köztünk, ha testben távol, de lélekben közel vagyunk Aztán meg a nyári szünetben az unokáknak van hova nyaralni, menni és a nagyi főztjét enni. Az is egy szempont a maradásra a szeretet kölcsönös átadására.

Gyermekemnek

Neked írok pár sort

Drága kis virágom.

Ebből tud meg egykor,

Te voltál az álmom.

Isten tudja fent az égben,

Hogy rád miként vágytam,

Születésed pillanatát,

Hogy mennyire vártam.

Kézbe venni, megölelni,

Hogyan akartalak?

Majd megtudni,

Hogy tud sírni

Egy ilyen kis falat?

Sírásodból mosoly fakadt

Amikor csak láttál,

Hozzám bújni, velem lenni

Mindig arra vágytál.

Boldogságomat tetézte,

Édes kicsi szavad,

Amikor már kimondhattad:

Mama, anyu, anya.

Élj sokáig azt kívánom!

Legyél mindig boldog!

Ne forduljon rosszra soha

Életed és sorsod!

Az lesz az én boldogságom

Mikor nőni látlak

S felnőttként majd

Elém hozod a kis unokámat..

Vendég a háznál

Mi itt a Földön

Vendégek vagyunk,

Csak Isten tudja

Meddig maradunk.

Szüleink házában

Vendégeskedünk.

A régi szobákban

Vidul, sir lelkünk

Anyánk testében

Míg volt otthonunk,

Vendégek voltunk,

El is távoztunk.

Amíg emlője

Édes tejet adott,

Míg szerető karja

Tartani tudott,

Addig ölében

Volt az otthonunk:

Hiszen nála is csak

Vendégek voltunk.

Otthonról, ha olykor

Most hazamegyünk,

Pár nap után már

Nem leljük helyünk.

A szülői háztól

Újra elmegyünk,

Hiszen más otthonban

Van férjünk, nejünk.

De akkor is, ha

Együtt érkezünk:

Hív a másik otthon

És mi elmegyünk.

Aztán, ha felnő

Saját gyermekünk:

Minden elölről

Kezdődik velünk. (nekünk)

Mi szülők leszünk,

Már nem gyerekek

Mert átvettük

az új szerepet,

Hogy otthonunkban

    VENDÉG A GYEREK

Sokféleképpen ki lehet fejezni a szeretetet, hiszen sokféle szeretet létezik. S annál szebb talán nincs is, amikor felismerjük, mennyire szeretünk valakit. A mese egy lányról szól, aki egészen sokáig átlagos életet élt, de aztán megváltozott benne valami. Megtanult küzdeni, kitartani és szeretni, ezáltal pedig életre szóló kincsre tehetett szert.

Igaz szeretet

Emma otthon ébredt, kissé kába volt. Fájt a feje és mérhetetlen hányingert érzett, de biztonságban volt. A barátai élete legjobb buliját ígérték neki, és ő nem emlékezett semmire belőle.

• Milyen bosszantó, – gondolta – az ember életében csak egyszer ünnepelheti együtt a 20. születésnapját a barátaival, és én ezt is elszúrom!

 Morcosan kelt ki az ágyból, de megszédült, így visszafeküdt még egy kicsit.

Néhány nap múlva már nem bosszankodott, hiszen az igazbarátok mindenről beszámoltak neki, így a filmszakadását tökéletesen ki tudta tölteni nem létező emlékekkel, és a világ egy pillanat alatt csodálatossá vált, hiszen a ködképek mesét tartogattak neki. 

Ebben a mesékkel teli álomban eltelt a következő néhány nap is. Aztán a következő és a következő…  A lány kétségbeesetten kezdte számolni a napokat.

• Valami nem stimmel… - gondolta, és egyre frusztráltabbá vált.  

Már korántsem érezte annyira csodálatosnak az életét, és amikor egyszer csak derengeni kezdett neki a körülbelül egy hónappal ezelőtti buli rögtön fenekestül felfordult a világa, mert hírtelen csak egyetlenegy dologra volt képes emlékezni.

Az idő szélsebesen telt és hamarosan teljesen egyedül állt a nagyvilágban. A barátok elfeledkeztek róla, és mintha kitörölték volna az emlékeiket, elfeledték azt az éjszakát is. A szülei szinte teljesen kizárták az életükből, és azt mondták csak akkor nyitják ki azt a bizonyos ajtót, ha a lány úgy dönt, semmissé teszi a buli következményeit.

Emma sosem volt még ilyen kilátástalan helyzetben. Arra gondolt talán igazuk van azoknak, akik azt mondják ,fel kéne adnia. De aztán mégis másképp döntött. Elhatározta, hogy küzdeni fog.  Hamarosan egy otthonban találta magát egy csecsemővel a karján.

• Soha semmi sem egyszerű– mondták neki – de nincs az a lehetetlen helyzet, amiből ne lenne kiút.

 Végig ez lebegett a szeme előtt, mégsem volt benne biztos, hogy sikerülni fog. Ám, amikor ránézett a kislányára, mindig erőt merített a következő napra.  Talpra állt, és mire a gyermek kétéves lett, már dolgozott és fenn tudott tartani egy kis albérletet.

Szerette a lányát, de sosem érezte magát igazán boldognak. A gyermek pedig egyre cseperedett, viszont nem beszélt. Mintha így tiltakozott volna a világ ellen. Emma aggódni kezdett érte, orvosról orvosra járt vele, de nem találtak nála semmit. Pedig négyéves is elmúlt.

Egyik nap a kicsi dolgait rendezgette, amikor feltűnt neki valami a rajzain. Olyanok voltak, mint egy képregény. Egy kisgyermek által rajzolt képregény. Folyvást ő és a kislány jelentek meg rajtuk. Együtt voltak, közösen csináltak mindent.  Ami viszont még különösebb volt, hogy olyan helyeken jártak, ahol a valóságban sosem voltak. A gyermek sokszor színezett virágokat és tavaszi rétet, ahol ketten sétálgattak, és mindig ott állt mellettük egy ló. Emma érdekesnek vélte a helyzetet, és eszébe jutott, mindig is vágyott arra, hogy megsimogasson egy lovat, de sosem került egynek sem a közelébe.

A lány azon kapta magát, hogy az asztal melletti széken ül és a kislány rajzait nézegeti.

• Hát ezt szeretnéd? Azt szeretnéd, hogy veled legyek? Mindig azon voltam, hogy talpon tudjunk maradni, de sose voltam igazán veled. – gondolkodott hangosan, és közben a lánya odakuporodott az ölébe. Átölelte őt.

Aznap úgy aludtak el, hogy egymást ölelték.  Emma talán most mosolyogott életében először, mióta megszületett a kicsi.

                Másnap támadt egy ötlete és telefonált párat. Nem tudta még mire vállalkozik és egyáltalán, hogy fogja mindezt finanszírozni. De azt már előre érezte, hogy hamarosan boldogság kopogtat majd az ajtón.

                Eljött a nagy nap. A kislány izgatottan készülődött, mert nem tudta hová mennek. Ám amikor végre leszálltak a buszról, és meglátott egy lovat legelni nem messze az úttól, Emma alig tudta visszafogni, hogy át ne rohanjon.

Semmit sem tudott a lovaglásról, soha nem is próbálta. De, amikor meglátta lánya rajzait elhatározta, hogy valóra váltja az álmát, ha már a sajátját soha sem sikerült.

 Ahogy elnézte a csöppséget fenn a lovon, lassan érezni kezdett. Valami olyasmit, amiről talán eddig nem is tudta, hogy létezik. Nem tudta szavakba önteni, csak nézte a lányát és mosolygott. Még vége sem volt az órának már akkor elhatározta, hogy vissza fogja hozni, mert talán most hallotta először önfeledten nevetni a kicsit.

Amikor a ló megállt, és az oktató összetekerte a futószárat, hogy bevezesse a lovat az ápolóbokszba Emma odasétált hozzájuk, és levette a kislányt. A kicsi átölelte a nyakát, és a fülébe súgta:

• Szeretlek Anya.

Emma azt akarta mondani: Én is szeretlek kicsim. - de nem tudott megszólalni. Ehelyett átölelte a kislányt és sírva fakadt. Megállt és csak sírt. Igazi szívből jövő boldogságot érzett, és rájött, hogy legszebb álmát már régen sikerült valóra váltania, hiszen az, aki mindig is szerette őt végig vele volt. 

Ő maga sosem vágyott másra, csak igazi szeretetre, amit attól a naptól fogva kincsként őrzött a szívében.

Ismeretlen gyermekhez

Tündérszárnyú Kedvesem

Nap - fonta tipegőben lépdel,

Ahogy nézem: életem,

Kiszínezi kis kezével.

Odaadnám kincsemet,

Ha lenne rubintom, smaragdom,

S megtartanám nincsemet,

Hogy Neked a szép megmaradjon.

Csepp hajnal kis gyémántja

Néz vissza rám szemedből,

Minden szónak apró virága

Kert lesz a tiszta szeretettől.

Te csak, Drágám, kis szíveddel

Lépkedj az úton, érd reményét.

S én majd védem két kezemmel

Angyal mosolyod édes fényét.

Tekinteted kékjét lássam

Minden csillag csóvájában!

S tiszta fehér ruhádat

Holdnak ezüst bársonyában.

Hogy úgy térhessek nyugovóra:

Tudom, Te biztonságban vagy.

Téli napfény-kacajodtól

Felolvad minden hideg fagy.

Punku Zsófia (Debrecen)

Anya, fogd a kezem!

Egyszer csak kinyitom a szemem,

Nagyon fázom és reszketem.

Csupasz az egész testem,

Csak ordítani van kedvem.

Hová lett a jó kis helyem?

Anya, fogd a kezem!

Telnek-múlnak a hónapok,

Lassan felfedezem a világot.

Ám négykézláb nem sokra jutok,

Ezért inkább felállok.

Jaj, ez nehezen megy!

Anya, fogd a kezem!

Most már végre nagylány leszek,

Mert mától oviba megyek.

Sok szép játék, sok új gyerek,

Az óvónénik is kedvesek,

Bemenni ám mégsem merek.

Anya, fogd a kezem!

Az ovit már csak visszasírom,

Mert a suliban sok a dolgom.

Dolgozat és felelés,

Most meg épp egy fellépés.

Lámpalázam nem kevés,

Anya, fogd a kezem!

Anya, én ezt nem értem,

Ez a fiú olyan szépen nézett,

Ha viszont mással beszélget,

Fájdalom éri a szívemet.

Oly nehéz a lelkem,

Anya, fogd a kezem!

Eddig mindig velem voltál,

Ha kellett mellettem álltál.

Most azonban rossz bőrben vagy,

Segítségre szükséged van.

Csak nyugodtan pihenj!

Anya, fogom a kezed!

Az én Anyukám

Az én Anyukám, az én tanárom,

És közben a jó barátom.

Doktornő a bánatra,

És a bibis lábamra.

Mindig tudja, mi a jó:

Csokis kifli, kakaó.

Főztje mindig ínycsiklandó,

Egytől egyig megenni jó.

Az én Anyukám, az én hősöm,

Reggel-este alig győzöm,

Úgy tesz-vesz és lót-fut szalad,

Követni is jó nagy falat.

Este aztán lecsendesül,

Puszit ad és mellém csücsül,

Végighallgatja a napom,

S a végére már betakarom.